anya-témák


Anyu eltűnt.  
Feloldódott a hétköznapokban,
elfedte magát make-upokkal,
elszitált a porrongy verésében,  
elkeveredett a krumplifőzelékben,
elsétált Humphry Bogarttal a naplementében,
elfolyt az örökös könnyeivel,
kivonta magát hó végi kifizetendőkkel,
lefutott a harisnyáján,
elcseppent az anyatejjel,
ott maradt kinőtt szoknyáim hiányzó hosszában,
telefonok csendje szívta magába,
az enyém is,
elmerült az olcsó ezoterikában,
átlátszóvá mosódott,
semmivé vált a főnökei szemében,
bekuporodott a fájdalmai alá,
még a lábujja se lógjon ki,  
elrohant önmaga után,
elveszett az álmaival,
szétzilálódott a pókhálókkal.

Az unos-untalan hajtogatott mondatai mögött nem volt senki, mögé néztem.
Azt hiszem nem hirtelen, apránként történt, hogy
Anyu eltűnt. És Apa is, vele együtt.  

-
Ma átdübörgött rajtad a shanghai-expressz.
Fékezés nélkül,  egy kanyar mögül beléd csapódott,
még csak nem is tülkölt,  hogy ugorj félre,
esélyed sem volt, ordítottál tehetetlen,
nem tudtad miért van ott, honnan jött,  mikor hagy el,
s ha majd elmegy, hogy csendesül,
csak érezted, hogy  zakatol, kattog a fejedig
szántja a májad, áttöri a bordák rengetegét,
éktelen lármát csapva kiront belőled
és dől rá a lakásra,
az otthonodra.
Amikor elment, a kisfiad sírt a lépcsőn,
és azt mondta, bocsánat, ne haragudj rám mama.  

-

Kísértetek

Remegve várom, hogy újra megnyomd azt a húsokkal,
cafatokkal, sebtében elfedett gombot - mint aki menekül –  
amire csak te tudtál eddig rátapintani  mindenféle asszonyi alakokban,
nem épp véletlenül, de homályból eredő pontos céltudatossággal,
-mágneshez nyílhegyet- ami a sajátod.
Elhelyezkedem.  A gombnyomásra ébred a tekercs, a gép homlokom sötét üregéből filmet vetít.
Körülöttem szállnak a képek, s a háttérből, orrom egy tompa üregéből bicsaklott zongoraszó őrjít.
Nézem magam.  A főszerep újra az enyém, tébolyító öröm, ahogy telít a hideg elektromosság, s kapcsol monoton lejátszó üzemmódra,
előre sírok, kínzó öröm az újra előhívás,
-minden kockáját ismerem már-  
de mint  újszülött, aki először pillant  szét,
úgy megremeg, izgul, fél, remél,
s lám az eltemetett kiszáll a sírból és táncot jár veled,
észvesztő, kínzó, tehetetlen nyugalom, hagyom,  
hogy megtörténjen,  
a hős vágtat a szakadék felé
elszabadult lovakon,
tudom, hogy mindjárt a mélybe zuhan,
már az elején tudtam,
de hagytam, hogy feltépd,  
és nem tehetek semmit,
én még lovagolni sem tudok.
Nem is kiáltok. Csak az üresség.  
Nem is kiált.  Csak az üresség.
Vége.  
Nincs katarzis, nincs nyugalom sem
- teasüteménnyel és mézzel édesgettél magadhoz-
a szoknyádba kapaszkodnék, szeress, hisz neked sem jó így. Kielégítetlen jössz máris újra felém mindenféle asszonyi alakokban. Remegve várlak.

Istenem, add, hogy most jó vége legyen.

-

Voltam,
fától elhajló.
Lettem,
földre lehulló.
Levél,
ki estében még
fölnéz az égre
s csodálva látja,
egy göcsörtös ágra
épp ráül a szél.











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-07-10 08:39:38
Utolsó módosítás ideje: 2014-07-10 08:39:38