Alkonyló - (evokáció)

Poros útra simult már az este,
főkötőjét csillaggal hímezte,
s úgy lengte körbe öles áhítattal,
mint templomkőre térdeplőt az angyal.
A csorda ballag, nem számolja léptét,
ősi ösztön igazítja vérét,
arra viszi bús fejét a marha,
hol istállóját friss szalma takarja,
s gazda keze egyengette jászol
kisdednek is pihenő volt párszor.
Hol kéményen tollászkodó gólya
bentlakókat minden bajtól óvta
anyám szeme szerette a házat,
azért is volt bennünk az alázat.
Tudtuk sorra, kicsitől a nagyig,
hajnaltól kap erőt s az alkonyig
végighordja kötényében terhét,
nem szórja szét másnak a keservét.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-07-09 10:40:23
Utolsó módosítás ideje: 2013-07-09 10:40:23