Agónia
tökéletes tehetetlenség,
mesterien életcsúfoló.
az ágy, megelőlegezett koporsó.
takarójába lázrózsákat égetett
a törékeny emberi test,
az elmúlás a kispárna tokjába költözött,
halott elme üzen a még emlékezni
akaró porhüvelynek:
„mindaz mit művelsz, rutin csupán,
hosszú évek beidegződése,
mely mostanra okafogyott”
lüktet a szív, kering a
vér a lábakban, melyek talpra nem állnak,
áramlik a kézben, mi többé
nem szorít, nem ölel,
nem lát a szem, nem hall a fül,
csupán a sejtek élnek még ott legbelül,
a lelket szorongató fizikai burokban.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-02-18 17:26:39
Utolsó módosítás ideje: 2013-02-18 17:26:39