Illatos szél támad

Cibálja a szél a girbe-gurba ágat,
lombtalan korona, a király meztelen,
gyakran nekilódul sok dühös találat,
éles jégtövisek döfködik a szemem.
Időnként, ha fárad, megáll váratlanul,
hogy újult erővel tépkedjen a fába,
az ember a nehéz feladatból tanul,
nekifeszül, s indul tovább nemhiába.
Megdermed az élet, mozdulatlan, mint a
csendben alácsüngő, gyermekzsivaj nélkül
jégderes láncokon nem mozduló hinta,
ami zöld tavasz volt, mindaz belekékül
az opálos égbe, úgy összevegyülve,
mintha egymás mellett, fenn a villanydróton
odafagyva végleg egymás mellett ülne,
vagy borzolná a szél a fehér bozóton.
Lassan lépked, talán nem is megy, hanem jön,
idebandukol a tél, akárha fáradt
lenne, megbotlik egy kőkemény göröngyön,
s szemébe szökik a megbánó alázat.
Lassan megenyhülve, gyengébbnek is látszik,
nem tudom, hogy miért, biztos nem hiába,
csendben, csak magában, dúdolva nótázik,
mintha szebb napokat, tavaszodást várna.

Ennyi az én félénk, bús találkozásom
ama zord idővel, amitől úgy féltem,
lesz még itt tavasz is, egyre jobban látom,
illatos szél támad, jön a halál értem.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-12-24 00:17:20
Utolsó módosítás ideje: 2012-12-24 00:17:20