Bohócsipkámon

talán futni kéne hagynom magam,
felmenteni minden vélt vagy valós bűntől,
hogy ne rezzenjek össze, ha este van,
mikor az éj az ég véréből szürcsöl.

szólni sem szólok, leragasztom a szám,
ha valami bánt, azt elmutogatom,
persze senki sem fog beszélni hozzám,
csak ujjaim fecsegnek mint a szél a faágakon.

hej te szél, te édes átkozott álmom,
vajon hová viszel, így némán, őszgyötörten,
mondd, miért kell mindig veled szállnom,
az esők göröngyét, mondd kinek söpörtem.

hol van az a hely, vagy ember, ki engem ért,
akivel egyszer Istenért mormolunk imát,
benne hibát, hibára halmozunk a kedvemért,
hogy anyámként szeressem a semmi gőgös asszonyát.

vagy menjek apám után - üvöltve itt vagyok
faragj bodzapuskát, fűzfasípot nekem -
ki úgy ment el, hogy nem zárta el a vízcsapot,
azóta tenyeremben csöppnyi tengerem.

nem, nem, még élnem kell bármi áron,
pedig vadrózsák szögesdrótja itt legbelül,
(nézz a szemembe, hát jártál-e ilyen tájon)
hogy ne fájjon, bohócsipkámon csengő csendesül.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-09-29 18:51:47
Utolsó módosítás ideje: 2012-09-30 14:50:31