- röpke ív -



Még kissé félve szólok róla, de épp kapóra
jött a lénye, hogy általa önmagam becézve
hinni kezdjem; szép vagyok - egészen szép,
ahogy vagyok s hogy mindent elérhetek, amit
akarok, hiszen én férfit akartam, ahogyan a
magányos nők java, akik órákig mosogatnak
egyetlen poharat, ahelyett, hogy testük a férfi
karjába omlana. A magányos nők mindent
megmagyaráznak, pontosan fogalmaznak és
egytől-egyig tökéletesen elhiszik, hogy bárhogy
is, de boldogok. Jól tudom, hiszen ilyen voltam
én is, bár ma már egészen más vagyok. Néha
elfeledkezem magamról, kissé szétszórt lettem,
máskor meg szórakozottságon kapom magam
és mégsem lehet egyetlen szavam sem magam
ellen, hiszen mindezt boldogan teszem, egészen
kinyílva, sugározva, mint a Nap, már nem hagyom
békésen csücsülni fáimon a kismadarakat, mert
látni akarom, miként röpülnek, általuk szeretném
érezni, milyen lehet belesimulni az égbe, tört
madárutakkal esküket karcolni felhők peremébe,
hinni a szárnyak erejét, légáramlatoknak báját,
jószándékait, könnyűségét a létezésnek, feledni
évek terheit. A magányos nők szárnyai gyengék,
testük fáradt, lelkük nem hiszi az idők végtelenjét,
örömtelen boldogulnak, sokat hazudnak ön -
maguknak és elfelejtik; Repülni csak az tud,
akinek szárnya van s, hogy szárnyakat nem
kaphat, ki még a földön is bizonytalan.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-07-09 12:18:08
Utolsó módosítás ideje: 2012-07-09 14:28:26