Lobotómia

(Ajánlom: magamnak.)




Huszonhárom éve már, hogy együttélünk,
Megszokom már lassan minden hülyeséged;
Összecsiszolódtunk: én a rács, te zár.

Ó, te gyámoltalan, esetlen... te gyermek.
Néha már majdnem, majdnem megszeretlek;
Szép pár vagyunk mi: két fogolymadár.

Közös kalitkánkra rádobom kabátod;
Sikoltoznak bennem tönkreroncsolt érvek.
Megbocsátottam bár, nem vagyunk barátok;
Ha tehetném, biztos megölnélek.

Nincs irgalom, és nem kárpótol semmi.
Ami jót hoztál, azt kétszer visszavetted.
Hallgatok. Csöndemmel önmagamba vágok,
Csak hogy ne létezzek soha többé benned.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-24 21:25:19
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-24 22:42:53