Papírgerinc

régi papírházunk pillanatragasztotta
falain ki-be mászkál a szél.
hámlik körötte a csillagtalan égbolt.
nincs már, nincs ki elől elbújnunk
ebbe a zsebkendőnyi légyszaros magányba.
ahogy papírmasé gerincünk megrándul,
összerezzennek a fák is
a végzet izzó parancsszavára.
elindulnak lefelé a dombon,
szégyenlős, néma tolvajok.
találkozunk. én fölfelé ballagok,
s roppanó gerinccel megállok a csúcson.
zsebemből kirajzanak a csillagok.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.