Fává változok

Fává változok.
Gyökeret eresztek néma
völgyben és hozzád
rögzülök földem;
nagy koronát növesztek
dúsat és zöldet tavasszal, mely
ritkul és rőtül őszre s a
téllel aláhull szelíden a
földre; lombom hívest
ad a vándornak,
gyümölcsöt az  éhesnek,
ózont a lélegzőnek,
susogást a hallgatózónak;
játszótársa leszek a szeleknek,
pajkos gyerekeknek; a
szarvasok kérgemet tépve
vetik kolonc-agancsukat;
a szobrász testemet faragja
emberi alakra, a festő
megfesti magányosságomat;
indák fonnak körül
szerelmesen, tüzes csókú
virágok, akiket nedveim
táplálnak; rámszállnak boldog
madarak fészket rakni,
levél-szakállam közül
madárfiókák tátognak hernyókért;
szitkos vihartól nem félek;
holdfény-zuhatagban fürdök;
levelem fonákjai nem jelentenek hamisságot; ágaim
görcsösek, akár lépni-
akarásom; fejemet bús-büszkén
megrázom: lehullnak a
levelek rólam; száraz ágakat
törnek testemről és tüzet raknak
melegedni az emberek; hogyha
száradok - hogy ne lopjam
a fényt ifjú sarjaktól -
fehér keresztet mázolnak
fa-mellemre és éles fejszék
kicsattogják testemet; vagy
kiéget a villám. Akkor
lehullok az avarba, rohadni a
többi merengő társam mellé,
tönköm marad csak, amelyben
az Erdő-járók sorra felbuknak;
s koporsója leszek a
holtaknak.

(Ha majd meghalok
  fává változok
   egy fában élem újra
   az életemet.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.