Világegyetem

Enyém vagy, Egy-világ,
bírlak “világegyet”!
Öklömbe szorítlak,
örökre megfoglak,
mint zümmögő legyet
lesből faló virág.

Tágulsz? Én megölellek.
Rád zárom magam ölnek.
Ha kell, még meg is öllek!
Míg belőled születek.

Kifordítalak, nincs-anyag!
Meghódítalak, űrösség!
Entrópizállak hűvösség!
Folytonos leszek, nem hanyag!

Enyém vagy, világom, eggyem!
Mint a lét, létezz, hadd szedjem
szét tested minden szeletét,
titkod kergessem szerteszét!
Legyek egyenleted, s oldjon meg
minden bolond, te legyek: porond!
Valóságmáz, homály, lepel, fal,
csodákat takar míg rág s fal

minket, engem, téged: mindenséget.

A mindenségedet        
senki nem érti meg!        
Senki sincs, aki szeret,        
nem is éreznek veled.        
Nem dicsér még elégszer sem    
a sok buta gyermeked-szem    
rád sem fordul elég elme, mint    
amennyit érdemelne odakint    
vagy idebent a végest s a végtelent
(nem tudjuk, amit mondunk, s azt, amit jelent)
vizsgaként mondó, ontott meszes ondó
vagy táptalan petesejt, elomló…    
A sok selejt! A sok eszement!    
Én szeretlek, de mit teremt?!    
Embergyermekénekedet.        
Embert, ki élne veled,
benned, neked, ilyened    
lenne, ha tudod s mered        
bevetni hideged            
szívébe, s hitedet…        

Világegyetem! Enyém!
Az “m” birtokom a “világ-
egy(l)et” játékszavas egén.
Agyvizemben is ő, ki ráng,
s jön felszínre néha, meg én
is leúszok felé, s léha,
elmémből loccsan a kemény
vagy lágy szavas sorok sodra.

Egeket bomlaszt, űrt idéz,
a magas mélységekbe,
a kis magaslatokra,
tódul, mint vérengző vitéz.
Kék felhőjét harapja
s hagyja szét, kétségekbe
fúlva az elmetengerészt.

Néha elmerül, néha kihozom,
néhány jó szavam: univerzumom.
Őslevesből csöppként ugrándozom.

Dogmák híján elsüllyedő hitem:
gyengéd, de erős otthonom, az “m”,
e tágas, de szűk világegyetem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-30 17:21:39
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-30 17:21:39