Nigutu álma

"Legyen zene és ének előtted,
vess hátra minden gondot,
és törődj az örömmel, míg eljő a nap,
mikor abba a honba indulunk,
amely a csöndességet szereti"
Nefer-hetep



Mi ébresztett... nem emlékszem.
Talán a tompa dübögés, ahogy a víz
nyaldosni kezdi szívkamrák belső partjait -
sziklaüregben monoton kuttyogás.
Feszülő bőr, rezgő hártyái fülnek: ÉLEK!
Ég éji apályán a vérdobolás.
Vagy a váratlanul fölszakadó rés tamtamjai,
s az igézők:
koponyacsont damaruja, atumpanok?
Eshetett úgy -
és így is, hajdan Éa regélte.
De mire újra s újra eszmélek, hajnalaim
mozdulatlan tükrébe vágódó vakító sugár -
hullámzó polipcsilingelés rózsakorallágakon.

Midőn nyíló szemhéjak szakadékába
dübörögve zúdult alá tenger és ég,
engedtem el először lélegzetem;
vérvörös hegyek gyomrából, vénséges didjeridoo.
Rámmán nádjából sárkánytüzet fúttam,
meddő lapályokra zsíros lávát terítve,
majd Istár lágy sípja hajladozzam folyóvölgyi iszapon.
S hogy Kurnugéába mátkám elragadták,
ajaktalan arccal törve hét kapu hét űrén át:
gyöngéden szólni ölében, Tammúzként tanultam.
Kettőnk énekére, oktávra kvint,
fakadhattak réti erek fuvalló pánjai,
nyílhatott ég,
felhőfanfárok hármashangjaival.

Még dél előtt hamvaimból újjá így születtem.
Pikkelyes ifjúként lépve csillogó fövenyre,
először pöngetve algárnak húrjait.
S gyöngyház hangjegyek peregtek
kígyózó moszatok, s sziklák peremére,
sarjadtak gabonaszárak ujjaim begyein.
Egyik szár kinnór hangján hívta Sábát,
Hádész ében szívét gyöngítette kithara amott,
másikra Thébainak kövei remegtek,
tündéri négyesben Danann cruitja szólt,
távoli magaslaton - ó, enyhülő ég! - szivárvány színeit
bontogatta guszáni tár. S hogy omló alkony előtt
kalászaik egymásba értek,
úgy hullámoztak együtt aranyló gabonák,
akárha mennyei folyó, Anahad Shabd miriád ujja alatt.

Így hanyatlott végül a nap, pillanatra csönd lett,
búcsúképp világtalan Kung pöngetett
Cing-Kiao dallamot,
a zönge ajkak elnémultak,
szívek, lantok, hárfák összetörtek,
Anu fényességes arca éjbe borult.
Most csillagok résein nézek csöndes sötétbe,
szárnyaim rezegnek, s hol magam feledtem, ott,
langyos nyári est fehér olajágán
Nigutu ébredek újra meg újra;
én, Nigutu, a pici tücsök,
ezeregy álmukat újraálmodom.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-21 08:29:02
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-21 14:20:28