Most, hogy így végre

Most, hogy így végre egyedül maradtam,
csak szobrok és madarak néznek le rám
az esti utakon, súroló fénnyel
fürdetve arcomat, egykedvű szemem.

Néma szobrok. Szép fejükről lekopott
az aranypor, de mosolyuk még ragyog,
régi tökéletességük töredék,
darabokra esett, mi egy volt egykor.

Mozdulat nélkül hajolnak fölém, és
szavak nélkül is megértem titkaik:
a legholtabb kőbe faragott lelkük
remeg még, most is eleven szenvedély.

Úgy süllyedt el az én Atlantiszom is,
ahogy az ember korcsosult: elmerült
tudása helyébe álmodott gépeket,
teremtett istent, bankot és poklot,

most áll istentelen magányban, lába
földbe gyökerezik, és kemény fejét
üres égbe veri, szája hiába
kiáltoz egyre pénzt, hatalmat, háborút.

magakötözte óriás vak küklopsz
meddő nimfa impotens titán csupán

Botorkálok vakon. Ködöt, sötétet
lehelek lelketlen, eltévedek, kivált,
hol a tiszta ösvény labirintra vált
bennem céltalan önismétlő körökben.

Kristályos hajnalok, csillámló kertek,
kantáros gyerekkor, harmat szerelmek
szobrokká lettetek, de kísértetek
szűkülő fényekkel szűköltök bennem.

Szavak maradtak - játék vagy halálos
mákony - szeretni, teremni, temetni.
Vagytok ti testem ölelő szél, körmöm
alá szaladt szálka, érezzem, élek.

Összeszedegetlek hát titeket, szétgurult gyöngyeim,
fonál sem kell már felfűzni végtelen. Mivégre?
Száraz tenyerembe szedem, markomba szorítom gyenge kis
testetek, és minden este tisztára mosom közhelyeim.

És éjjel álmomban fényetek, lelketek
lassan és gyengéden, vadul és véresen
(ahogy nappal, ébren soha én nem merném)
szeretgetem, hogy maradjatok ti velem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-10-30 00:55:16
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-30 00:56:48