Szememben szobraim

Végül fekete vásznat húz magára
a kerteket szántó napsugártenyér,
apránként elgyengül a szavak ereje,
sárgára festett ólomgolyót habzsolnak
éhes fellegek, szeplőtelen az éjszaka.
Nincs csillagiránytűje az éjnek,
a földről sápadt lámpafények
nyújtózkodnak a magasba.
Óvatosan lábujjhegyre állnak parkok szobrai,
féklámpafényre odébb topognak.
Azt hinni, árnyjátékra mozdulnak a testek,
pedig valóban élnek, ők azok,
alamizsnáért sétáló kispapok
reverendában kelnek át a zebrán,
alig látom, már fáradok.
Álmomban álom, kispadnyi ágy,
lassan elalszik bronzkisbabám.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.