A Kafka-kutyás hölgynek

Otthonunk csak más magánya lehet,
kajla cipőnk taposta sajátunk -
véletlen nincs, mert biztosra hajtunk:

lehet, minden menet csak körmenet;
felmutatjuk közben a tükröket,
benne magunk, otthonunk – üvegen.

Napközben a látvány zavar, szétszed;
kell az este alig pisla fénye,
mert hunyorg a csillag, és az ember,

az is hunyorg közel-végtelennel;
magáról és másról egyre többet
megsejt, ahogy toporog az égen,

s földi törvényszéken; Nagykutya ott,
itt meg vízhez egy sötét eb kísér
minden embert, s átkel az otthagyott.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.