Huszonhetedike

Amerre mostanában járok, beszűkült utcakép csupán,
nyomasztó szürke fellegek szilánkjai születnek lépteim nyomán,
ha jégtakarós pocsolyába gázolok, és a kirakatüvegben
derékig érő hajú karikatúrának látom magam,
a kutyának ma csak kenyeremből jutott, tegnap elfogyott szavam.
Üresek a napok, tételt osztanak, de nem tanítanak,
rég nem néztem felfelé, üdvözlő szavak sálamba botlanak,
s mire feltápászkodnak, az ismerősöm már az út másik felén szalad,
vagy nem vett észre, vagy ma az ő ajkán sem születtek szavak.
Ez jó, ez tetszik, s mi több valós vigasz, mások is óvják belső csendjeik,
s nem címeznek lókötőnek, nem mondják: Ez milyen pimasz!
Csodás huszonhetedike, a háborítatlanság napja ez!
Elszóltam magam, szemben a zöldséges néni integet.
Éppen nem hív senki, csak bentről az undok,
fogadnom kell a hívást, magamba morgok.
Fejbiccentés, széles mosoly következik, aztán megszakad a vonal,
a boltos üdvözöl, ráförmedek: Mi van?
Hiába, szólni kell, már megint elnézéssel kezdődik a nap,
nem tehetek róla, szép ez a korai gesztus,
de nálam még a tegnap este van.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.