Zavaros én

Vérzik a szemem.
Gátlástalan csordul a föld felé,
Arcom ráncaiban lel új utat,
S ez mind az én gyenge lelkemé.

Mert kellett nekem a lehetetlenben hinni,
Mindúntalan azokban az álmokban bízni,
Melyek csupán foszlányai az igaz álmoknak,
Melyet régebben annyiszor meg-megálmodtam.

Vérzek.
Félek, hogy e torz szín festi arcomat,
S hogy ez örökké megmarad,
S a lelketlenségbe ragad.

Mert a vér lemoshatatlanul vörösre fest,
S az annó lelkes, boldogsággal teli test
Eltorzult alakban mutatkozik meg a világban,
Lassan beismerem magamnak: hibáztam.

Harsányan nevetek.
Közben kíntól zavaros képem,
Mely elhalványulttá teszi egész lényem,
Már csak egy megfakult érem.

Aztán a vér lassan megszűnni látszik,
Testem a vérveszteségtől kihűlt, fázik.
Talán csak én érzem úgy hogy lassan végem,
De a remény ott csillog valahol a kibuggyant vérben.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.