„Halott vagyok, Horatio”



                                         (Tóth F. Péter)



               Halott vagyok, Horatio.
               Most bezárva minden ajtó,
               most befalazva minden ablak,
               most fekszem, most alszom,
               halott vagyok, Horatio.

               Én mindig nagyon fázom.
               Utcán, villamoson, boltban, -
               hideg, hétköznapi színpad
               zsinórpadlásáról lógva
               zajlik alattam,
                                        sürög, nyüzsög,
               túr, kupacol a porban,
               akiket egykor úgy neveztem:
               az eljövendő holtak!

               S most helyettük: szemem csukva.
               S most helyettük is holtan,
               örökös feltételes módban
               rángatnak láthatatlan zsinórok:
               a hétköznapiságba ivódott
                                             havifixes mentős,
               ki még itt van, de már megszökött, -
                                             ki elment ős-
                                             tájaira a vágynak,
               csukott szemmel önként a „másba”,
               s valahogy ott ragadt.

               Hol nincs rózsás labyrinth,
               és nem lengedez Zephyr.
               Hol befalazva minden ablak.
               Hol bezárva minden ajtó.
               Rohadunk Niklán, Horatio.











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.