A költõ üzen

„Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!”
/Radnóti Miklós: Őrizz és védj/


Nem lódult más irányba a vén világ rossz szekere
Azóta sem.Vélt üdvétől tébolyultan ing félvakon,
S részeg kocsisok suhogtatják lovai felett ostoraik,
És másnapos hajnalokon káromlásaik hamvvedrébe
Zuhannak arccal, mint a céda szerencse vazallusai.

A költő mostanában inkább magának ír, bár néha
Olvassák mások is, pontosan, vagy pontatlanul
Odavetett szavait erről a korról, s mosdatlan érzéseit
Analizálja évekig, míg felette szép végzete elcsikordul,
S tokosodó rasztafonatáról lerázza a homokszemeket.

Nagy viharok, most nincsenek itt. S ha egy-egy elem mégis
Túlhevülne, lecsillapítják nyomban azt a végzet mágusai.
Sorsunk beteljesedni látszik, de mégsem fáj úgy a halál,
Mint régen, mikor elgyötört testedet abronccsal ütötték
A pribékek: „Mit firkálgat maga itt?! Ahelyett, hogy

Puszta életben maradásra tartalékolná fogyadozó erejét,
S nem holmi verseket írna csonka irónnal noteszába.
Mit gondol, olvassa majd valaki azután, ha oszladozó
Testét a gödörből véletlenül kiemelik? Kinek lesz fontos
Az, hogy kitartott a szépség mellett az utolsó pillanatig?”

Felnéztél rá csendben. Kiegyenesedve lassan, remegő
Kézzel eligazítottad rongyos ruhád ráncait, s kis füzeted
Zsebedbe csúsztattad. A nap alkonyba ringott csendesen,
Mikor elindultatok nagy nehezen, megint. A század felett
Ideges fegyveresek kiáltásai csörömpölve szálltak el.

Nem tudhatjuk mi sem, mit jelent ma e tájék, s milyen
Volt az út, melyen utoljára mentetek. Nem maradt más,
Csak a sejtés bennetek: innen már nem lesz hazatérés.
S a háborúba belefáradt Isten elfordította rólatok szemét,
Máshova nézett merengve, s elmorzsolta arcán könnyeit.

Kivirágzott azután a halálos türelem. Megálltatok.  
Fületek mellett csattanva jajdult a fém, s a páncélos
Földön kopogtak az ásók, s körben, károgva rögök
Repültek, mint felriasztott varjúsereg. Ijedt némaságba
Bújt a szél, akár a csínytevésen kapott, vásott gyerek.

Mordulva fordult estében a holt, s vérző tarkójára
Szorította kezét: kellett volna egy kicsit élni még,
S e hosszú álomból felriadva látni azt, hogyan épül
Majd fel egy emberibb jövendő, leszáll-e ide újra
Kardtalan az angyal, csendesítve félelmünk hullámait.

Mindegy már. Remélem, hogy nem hasztalan éltem,
S majdani szívekben is kibontja tavaszi rügyeit a dal.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.