Végzetes éjszaka

Végzetes éjszaka


Végzet sólymai szárnyakat ébresztve
Retinám peremén ül szótlan téveszme.
Ágy még forrón melenget s illat
Csöppen eltorzult arcomra, pillanat

Nem álom ez, sors akaratja,
„Üdvözlégy boldogság”- mondhatja
Az ébrenlét tengerén hányódó csónakban
Ülő józan cinkos-áldozat foganatja.

Kaland volt ez, fájdalmas tótágas,
Frissen főtt erotikában jártas
Lények, elfecsérelt évek? Ezek tények
Kik szemének sarkában nap sugara ébred.

Sátán kócolja a kilátás varázsát,
Testem nem élvezi a méreg társaságát,
Még egy kicsit viseljük a feddhetetlen éjszakát,
Feddhetetlen éjszakában az önuralom hiányát.

Miért ráncolja homlokom az élet,
Mikor éppen őérte élek?
Vajon hogy állhatunk a reggelnek
Ha ily arcot fest az embernek?

Sűrű gomolyfelhő tekereg az égen,
Az árnyéka betemet emléket egészen
Újjá lettem, bölcsebb kivitelben,
Azt hittem már kihevertem...

S mert velőtrázó napsütésben
Guggol felhő égszínkéken,
Hideg alkony mossa ruháját
Mossa a bűnösök hibáját...

Szép volt, pedig nem figyeltem,
Ízlett, pedig őt sosem kértem.
Tanácsot a suttogó szél
Adhat-e tanácsot a ködfelhő még?

Emlékek ezek, önkívületben,
Sosem fáztam még ilyen hidegben.
S Lassan a méreg elhagyja testemet
S végszóra a bánat elhagyja lelkemet.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.