megnevezi


amiről úgy gondolja, hogy megnevezhető, bár
mindenben érzékeli a tökéletes hiábavalóságot.
a néha-néha felpillantásban elmosódik a fal.
az ablakok kivetítődnek az utcára. az autók tükörképében
vizsgálgatja a szélbe kapó fák és a parti vizek
hullámzását, amíg tenyerébe nem vésődik az asztal széle.
a térdét hólyagosra marja a folyamatos készenlét,
és amikor idézeteket olvas fel, biztos lehet benne,
hogy egy mentőautót blokkolnak le a bunkók
a sarki elágazásban, és legalább tíz perc mire
hagyják örjöngve továbbhaladni.

senkit nem
kérek meg semmire. fahéjjal ittam a kávém ma reggel,
utána a lépcsőfeljáró korlátjáról lekapartam a rozsdát.
védőmázt igényel, de ahhoz el kellene mennem
a település túlfelére. de házak és emberek között haladnék.
kerítéstől kerítésig.
és ha szólnának hozzám, még kapualj sincs
ahova behúzódhatnék

átitatódott a levegő a talaj szárazságával.
az utakról a port agyagig lehordta a szél.
a kövek úgy viselkednek, mint a felhőfoszlányok.
időnként beleütköznek a napba. időnként ők maguk
a nap. felelősségük egy banki topmenedzseré.
elhiszik ami nincs, és ha mi is elhisszük, poklot vetítenek
elénk. kiöklendezik belőlünk a tavasszal vetett
magot, és sose bocsátják meg nekünk, hogy nem fúrtunk
időben kutakat, amiket fúrtunk is, szárazra
fúrtuk. folyóinkat hagyjuk kiszáradni, tengereink
sósivatagot párologtatnak, és lélegzetünkkel
beszürkítjük parkjaink virágait.

megnevezi amit még meg tud nevezni. festékbolt.
belép. a tudat szélén
fel-felszikrázik a szó. kerítés. kimondja.
boldogan vigyorog hozzá, mert tényleg elhiszi magának
az újrakezdést.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.