Várok mint az erdõ...


És ezután letérdelek és ledőlök a földre,
karjaim kinyújtom,
beléd markolok
vagy Istenbe… nem tudom
ki hozzám beszélt szemedben,
kit benned találtam ki az?
Valami dolgozik belül még, utat követel,
éled mint föld alatt a mag…

A hátamban érzem, ahogy itt fekszem,
szakítja, repeszti bőrömet ezernyi
ébredő élet, parányi kezdet,
s hajtanak,  hasítva húsom,
törnek a magasba, fákká erősödnek,
gyökeret vernek rajtam át,
testem földdé álmodja magát,
s álmodó erdővé válnak a fák,
a lombok közt emlékek hűsölnek boldogan,
időben, térben szabadon, gondtalan,
így hordozlak téged én,
ami belőled maradt, e világot,
csak neked látja meg vidám szemed.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.