Idõszerû

Ez vezet majd hátra. A telefon mögött
letelepedtek a hangok, összezsúfolva már
érezni lehet a leheletüket. Arcodba köp a
megmaradt harag, amit a fülkében felejtett
egy utcaseprő, amikor nem talált visszajárót
a nyílásban. Aztán csak elkened, újrajátszod,
a felvételen már kevésbé súlyosak a törések.
Zsebből elővett szaggatott esés. Ahogy
visszacsúsznak torkodba a betűk, csörrenek a
padlón az apró káromkodások, az egymáshoz
szorított régi hangok új utat keresnek a
felszívódásra. Összezárod ajkaid előttük. Majd
letörlöd a kagyló hallgatóját, és visszateszed a
helyére, anélkül hogy beleszóltál volna. Néha
újratárcsázom arcodat. A részletek helyén a
kihagyások mindig új arcot teremtenek. És
rajta átérnek az érintések. A bőrön hideg fém
az éjszakai levegő, újabb réseket nyit az üveg.
A látványt már vissza nem kérhetem. Ujjai
közé szorítja, talált aprót a fülke aljáról.
Monológjaink, mint elromlott rádióból a
divatjamúlt dallamok szivárognak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.