Viharok



Emlékeimből kámforos tömjéngőz árad
S egyre csak sötétül kinn az ég
Az esőillat vastagon lepi a tájat
S az utcán fehérlő házfalak rikítanak
Itt, a papíron kéken villan a tinta
Mikor a tudat-szülte vágy-alak,
a furcsa mester szobámba lép…
Ő, írni, hinni, vágyni, lenni tanít
Míg nem térek oda vissza
Ahonnan jöttem, míg
az időspirál felismerése belém nem hasít
és továbblépek önmagamon.
De hol is kezdjem?
Se utánam, se előttem
Nincs semmi nyom
Csak a felszínes sejtelem:
Hogy ez nem olyan egyszerű
Nem minden logikus, csupasz,
Jeltelen
Mert lehet, hogy már
Több ezer év pora tapad hozzám
Levakarhatatlanul
Kapaszkodik belém a múlt
S mindig felszakadt egy kis darab
Mikor angyal ölelt
Múzsa érintett
csillag lehullt
de most, most tehetetlen vagyok.
Félrevezetnek a szavak is,
A félig megtett mozdulatok
Szívemen, mint apró mécsesek,
Új vágyak kis tüzei gyúlnak
Odakinn már semmit sem látni
Mindenütt csöndes viharok dúlnak.
                                                    





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.