Jót vagy foggal

Az első gyásznapokban
rám úgy vigyáztál:
csak aludtál-ittál.
Nem értettem, hogyan lehetsz
gyereknél szomorúbb felnőtt.
Kilocsoltam a napi penzumodat,
és előre imádtam, hogy
helyette vízbe slukkolsz.
És eltorzul az arcod.
A soknapos mákonyhoz képest
meglepően nevettető és
félelmetes volt a dührohamod.
Ettől kijózanodtál, én egyre
részegültem a győz-érzéstől,
a dicstől, hogy átkúrtam
a fejed a palánkon.
De tudtam, hogy igazán
a pálinka palizott be.
Te meg szóval úgy bántottál:
majd meg öltél.
Kisütötted, hogy anya friss halálát tálalod ki.
„Halottról jót vagy semmit.
De!”
Így vette kezdetét (a szádból)
anya letaszíttatása.
Utólag kikezdted, amit
a végső morfin-dózis kezdett:
az agóniáért megérdemelt apoteózist.
„De.”
Hogy azért hozatta velem a bort uszkve naponta,
mert nehezen viselte, hogy a kaparás
helyén lelt benne tanyát a fene.

Aztán
megenyhültél, hogy játsszunk.
Úgy beszéltél hozzám,
hogy magad felnőtté tetted
(ez a produkció része),
azt játszottuk, hogy karate
és akkor „árnyékolás”
mert fájdalomokozásnak
nincs helye.

Pedig úgy beszélsz hozzám,
hogy az foggal herélés:
bemocskolod a szád,
nekem a roncsolódástól
gyorsabban gyógyul.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Esõ, 2008. tél