Kadarka

Gyermekkorom bora,
csillámló vörös kadarka,
hogy is feledkezhetnék meg rólad?
Kadarkaszőlőnk volt nekünk bizony
gyerekkoromban!
Légy áldott, nagyapám pincéje:
te bújtattál a bombázások idején,
mikor még alig tipegtem,
s tebenned találtam menedéket
legelső ifjúi viharaim közben.
Kadarkabor!
habzós és vörös, akár a vérem:
rejtettünk szárkúpba, ástunk földbe
végrehajtók és fináncok
mohó szeme elől,
hisz te voltál a család
egyedüli pénzforrása.
Tehenünk nem volt -
téged váltottunk vastag bivalytejre!
Emlékszem édes-csípős murciízedre:
hosszú nádszálon át titkon
mily gyönyörűséggel szippantgattalak,
míg pattogva rózsaszín habbal
baba-nyugtalanságod nem csillapult,
hogy aztán, zimankó jöttén,
tuskóhasogatás, fűrészhuzogatás közben
egy-két korty érett cseppeddel
erősítsük meg magunkat - én s nagyapám.
Mert erőt adtál te, milyen erőt!
Somolyogtam csak, hogy nagyapa, ki volt
csendes kis töpörtyű-ember,
estére kelvén némelykor hogy nekibátorodott:
ki akarta szórni tüzelve
az egész pereputtyot,
legelébb ingerkedő nagyanyámat.
Micsoda hangja kelt estére tőled
a kisembernek! a két-három liter
hangerősítő hogy dolgozott benne!
Előbb remegtem,
később már somolyogtam,
végtére is kezét
kamasz-erőmmel én lefogtam,
ágyát megbontottam...
S nem feledhetem döbbenetét.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Kortárs, 2000/1