A vak nem kérdezett.
Állt.
Kopogtatta a flasztert.
Várt.
Üres szemgödreivel bámult.
Küszködött.
Hallgatta a padon ülőket,
nyugalmukat, családjukat.
Elmondták.
Elindult lassan, nyikorogva,
ahogy otthonába a parketta.
Botjával.
Látott könnyeivel, sebeivel.
Lassan haladt, mintha lapozna.
Megállt s imádkozott anyjához.
Nem tehetett semmit.
