Zsibbasztó tudatlanság

Agyam legmélyebb zugainak
gondolatait próbálva megérteni
ülök magányos- csendesen,
míg körülöttem a némaság,
mint kínzó gyötrelem,ellenem van.

Kavargó érzésekkel telt szívem
nem talál kiutat a labirintusból,
melyet önnön csapdájaként,
önnön akaratából, maga köré szőtt.

Ádáz harcban égve,
kínoktól és kételyektől sebzetten
zsibbasztó tudatlanság uralkodik
énemben, mely felemészt.

Agyam és szívem,mint
a végtelenség két
legtávolibb pontja,
mást és mást diktál.  

A csend szinte zakatol körülöttem,
az éjszaka úgy ragad magával,
mint jótékony selytelmet rejtő
áldott ismeretlen.

Tudatom legmélyebb szegletében
félelemtől reszketve, sebzetten
pihennek gondolataim, melyek
fájdalmat és keserűséget hordozva
émelyítő kacajjal küzdenek a létért.

Nem bírom már.
Gyengülök.
Egyre nehezebb józannak lenni.
Nincs erőm,
hogy ellenálljak nekik.

Tátongó űrt hagyva maguk után
néma pusztítással szívemet szétmarva,
lüktetve a felszínre ontják magukat,
és érzem, nincs tovább.

Nincs többé uralmam érzéseim felett,
melyek hömpölygő áradatként
zúdulnak bódult énemre,
nem kímélve azt lángoló kínjában.

Elfolytott sikolyok, mik a
végtelenben tovaúsznak,
semmivé válnak,ezek jelzik csupán
Szenvedésem folyamát.

Még észlelem létem aggasztó küzdelmét…
A végtelen sötét- semmi körbevesz…
Most már vég nélkül elfed mindent…
Tudatom immár bódultan zuhan
A jótékony kábulat felé.

  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.