Veni, vidi...

Álltam a templomnál: új kapunál marha,
de nem volt újdonság se jobbra, se balra.
Végül a szemembe mosolygott a semmi,
s nekem nem volt merszem rá visszanevetni.

És fordultam egyet – hátat a köveknek –,
aztán meg vissza, hogy hátha nem követnek
– mintha ő már tudná: szép szomorú arccal
még integetett egy szőke gyermekangyal –,

ki az utcára, ki a házsorok közé,
a szűkülő útra – behajoltak fölé
a háztetők, amik csendben rám omoltak:
betonba taposott kiszárított holt mag.
  
És csak feküdtem ott levegőt ziláltan,
nem mozdult a karom, sem elnyomott lábam,
s azóta ezt hallom a fejemben zúgni:
Hát, látod, barátom?! Veni, vidi, fugi.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.