Sötétség

Egyszer eljön a pillanat, minden álmodat eloltod.
Hirtelen felállsz, magad sem tudod, miért éppen akkor:
elindulsz a folyosón,
és halkan, módszeresen, rendkívüli alapossággal
mindegyik kapcsolót lenyomod.

Egyetlenegyet sem hagysz ki,
lehetetlen, hogy akár egyet is elfelejtenél.
Aztán lemész a lépcsőn,
végigsétálsz az alsó emeleten,
minden körtét világtalanná teszel,
kikapcsolod az egész épületet.

Nem panaszkodsz magadnak,
nem sajnálod magad,
(tudtad, hogy ez lesz, végül is),
csak valami tompa fájdalmat érzel,
de azt is olyan mélyen,
ott talán már nem is te vagy.

Nem vonsz vissza semmit,
nem bánod meg, amit tettél,
nem próbálsz jóvátenni ezt vagy azt,
büntetni magad még kevésbé.

Ülsz valahol, mindegy, hogy hol
(a sötétben nincsenek emeletek),
egyre cukrosodik körülötted a sötétség,
látod már, de nem bánod ezt sem,
nem bánod -
                      a tiéd ez is.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Élet és Irodalom, 2oo7/22.