Fohász

Döcögnek a vonatok,
Sír a sín, ha kanyarog,
Összeér a végtelenben
Egyszer-egyszer minden ember,
Sírva borulnak össze,
Orcájuk könny-fürösztve,
Hosszú sípszó, hallgatag,
Remeg a vén almafa,
Nem virágzik, nem inog,
Míg a vonat elrobog,
Fölsír a sín újra-újra,
Egyszer majd csak megtanulja
Jön egy felhő, bekebelez,
Miért van ez? Miért van ez?
Hosszú a sín, végtelen,
Lankad már a figyelem,
Földbe gyökerezett a lábam,
Heuréka! Megtaláltam!
Délibáb volt, semmi más,
Kezdődik a kutatás.
Ott egy batár
Országhatár,
Túl a muszka őrzi a hegyeket.
Kitépi a beledet,
Szagos mocsárba halni hagyni szégyen.
Mi lesz, ha nem megy másképpen?
Sírva-ríva bús hazámon,
Elnyom-elnyom egy-egy álom,
Majd ámulva fölébredek.
Én voltam ez? Nem tévedek?
Rossz álom, rémálom,
Jól van na, nem bánom,
Illetve mégis. Hallgatok.
Én most országhatár vagyok.
Őrzöm a szép magyar hazát,
Nézem a mai magyar határt,
Rájövök, rossz helyen állok,
Elindulok, jobb helyet találok.
Indulnék, de nem megy.
Előttem akadályhegy.
Megmászni nem lehet. Nem.
Ennyi volt, köszönöm szépen.

Döcögnek a vonatok.
Sír a sín, ha kanyarog,
És kanyarog, mert a határ
Most rossz helyen áll.
Összeér a végtelenben
Egyszer minden magyar ember,
Össze, lélekben, egységben.
Én Tőled csak ezt kérem.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.