Nagypéntek

Éppen gyönyörű magamba temetkeztem,
Mikor mellém ült egy csapzott hajú hobó,
Egy ártatlanul megvert, megkövezett,
Búsképű, szép, keresztfaragó naplopó.

Megsimogatta mindentől zavart fejem,
Majd megkínált, s erőt adott a bora,
S míg a nyerőgépbe aprót dobáltunk,
Rájöttem, hogy ő a legigazibb cimbora.

Mert meg nem értett próféták vagyunk,
Hiába minden kenyérszaporítás csodája,
Arcon köpnek minket a buta népek,
És egyre csak töltött a zsidók királya.

Lerészegedtünk, majd útra keltünk az éjbe,
Hajnalra szamarainkról már lekopott a pata,
Zsolozsmáztunk, s a Holddal feleseltem; vagy
Csak képzeltem, akár egy zugpszichopata.

Mert az vagyok, de nem fáj az elektrosokk,
Ha Jézus megért, s csókolnak az angyalok,
És mikor összebújhatok az éjszakával,
Nem érdekelnek a józan nappalok.

De mikor felébredtünk Galilea porában,
Már nem ölelt más, csak a kékre hányt árok,
Elhagytak az álmok, angyalok, Veronikák,
Zümmögő szeráfok és hálátlan Lázárok.

Csak azt reggeliztük, mit felköhögtünk,
S míg az irgalmas szamaritánust vártuk;
Napernyőt szőttünk megvetett rímekből,
S alkarunkra egymás nevét tetováltuk.

De csak rómaiak jöttek; fegyveresek,
Híresek, koszorúsak, irigyek és mások,
A helytartóhoz cibáltak, mert a próféták
Igazán veszélyesek, nem a Barabások.

Míg őrjöngött a csürhe, s rút halált hörögtek
Kalmár-farizeusok, letagadtak az apostolok;
Aztán elítélt Pilátus, s a kezét mosta, de
Többet nem jön le róla a sárga-mocsok.

A keresztfán bevégeztetett: csak zokogtam,
Hogy nem csókolhatok többé földet, rumot,
Bolond némbert; s tán nem lesz, ki ír
Kettőnkről egy apokrif evangéliumot.

A Létet elnyelte a mégis gravitáló Semmi,
Így kínunkban egy utolsó szonettet szültünk,
Arról, hogy bár a mulandóságba hullunk,
De csak azért, mert mi előtte repültünk.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.