A folyón

„Olyan csönd van a folyón,
hogy nevetése a végtelenségig elhallatszik.”
(Ian McEwans)

Csónakban ültünk, Te is, én is eveztünk, felfelé
a csöndes folyó közepén. Lassan úsztak el az ártéri fák
és a bókoló bokrok. A vízben a korhadó uszadék
a felső forrásvidékről hozott olvashatatlan üzenetet.

Kikötöttünk és sátrat vertünk, etettük a halakat,
jó soruk volt aznap, mint nekünk, mindnyájan megúsztuk…
Az alkony lassan beterített, és még nagyobbra nőtt a csend,
a csillagok alatt néztük a túlparti sötét bokrokat.

Később nagyon hideg lett és mi összebújtunk, hallottam
fogad vacogását, ma is tenyeremben van a libabőr a hasadról,
de…, most már tudom, nemcsak ettől fáztál annyira…,
bár hideg volt, igaz, s épp azért bújtunk mi össze, hogy ne fázz.

Mégsem tudtad magadra venni életem melegét,
s a félelem attól az ismert ismeretlentől, amit a testem
jelenített meg, ideges nevetéssé lett a fogaid közt
és elutasítássá a lelkedben, s így kívül-belül megfagytál.

Másnap lefelé eveztünk vissza a folyón, vihar készült
s az uszadékok üzenetével együtt haladtunk a magas hullámok közt,
megint féltél, de én akkor tudtam már azt, hogy jobb,
ha minél hamarabb hazaérünk, külön-külön, mielőtt kitörne a vihar.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.