Az a csók

Kínjaid haranglábainál
térdepel a szám, hogy újra érintsen.
Vergődik a kékarcú cuppanás,
kinyitja melleiden a test áttetsző fényblúzát,
hogy a fájdalom hüvelyében
haljon meg öregedő lelkem.
Azt hittem, már leperegtél
az idő kopaszodó ágairól,
de nyílsz a messziség-kikeletnél
s szélfútta homok lettem
az élet tenyerén. Itt van minden, ami volt.
Szomorúan mosolygó ölelés,
mégis, mintha tejét adná az a csók.
Milyen anyagból vagyok én,
semmit nem párologtatok!
Amit felszívtam az elején,
a méh gyümölcse, itt gagyog
s a hallgatag mélyből átölel
szorításod, nem felejt.
A termékeny test lágy bölcsőjében
apró számmal úgy reszketek,
ahogy csak reszketni lehet
az ölben, a húsban, a vérben,
hogy mindörökké érinthesselek.

2007. március





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.