Holt nyelven

Többször felkelt a hold,
s újra elmúlt az éjszaka.
Amikor elindultak, azt
hitték, nem érnek már oda.

Nem értették, miért,
mégis halottak voltak,
és holt nyelven kérdezgették,
hová jutnak a holtak.

Vissza kinek adják majd
a szívet és a lelket?
A fülledt éjszakában
valakik halkan felnevettek.

Bár nagy volt a sötét,
látták az életvonalat:
túlfutott mindannyiuk tenyerén,
és messze előreszaladt.

Aztán a fájdalom.
Éppen aludtak egyet,
mikor átjött az álmukon
mindenki, akit csak szerettek.

Sírtak-ríttak, hiába
kérleltek angyalt, istent,
azt mondták, ne nézzenek hátra,
de vinniük kell mindent.

Elismételték sorban
(fent az öröklét csillaga),
hogy aki most velük van,
az nem lesz egyedül soha.

Ott van a világ vége
mindig, ahova mennek.
Nem tudni még, halál vagy élet
bizonyul nehezebbnek.

Így fognak ők az égbe menni,
mert az égben nincs semmi,                                
s amit megtanulnak, az annyi:                
hogyan kell a semmiben lakni.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Saudade (Pécs, 2006)
Kiadó: Jelenkor