NAPLÓK: élek Legutóbbi olvasó: 2024-12-20 08:24 Összes olvasás: 49871| 73. | [tulajdonos]: Élek | 2019-03-02 06:56 | A titkos kert, amivel ez a napló kezdődött, létezik. Még mindig én vagyok.
Fiatal koromban ontottam magamból a verseket. És leborultak előttem a népek! Lányok, fiúk, neves professzorok keresték a társaságomat. Udvaroltak, akartak, több év távlatából bukkantak elő, hogy velem lehessenek. Pedig azt sem tudtam, ki vagyok. Túl sokáig hallgattam őseimtől, hogy nem érek semmit, és ott, a messzi idegenben én voltam a különleges, egzotikus, titokzatos és megfoghatatlan érték.
A verseim pedig működtek. Pedig nem volt saját hangom. Mindig úgy írtam, mint az, akit olvastam éppen. Három nyelven, szívből, más lelkével.
Közben pedig álmodtam. Magamról álmodtam.
Egyszer például azt álmodtam, hogy megváltoztattam a nevemet Pataki Liliről Tavi Rózsára. Dőltek a népek a kocsmában, amikor elmeséltem. Azt hitték, viccelek.
A létem merő plágium volt, színészkedés a valóság és az elvárások között.
Cicáztam. Loptam a szerelmet még a szeretteimtől is. Könnyű mondani, hogy nem gonoszságból tettem, hanem hülyeségből, de hülye és hülye között nagy különbség van.
Hülye voltam és vagyok. Egy újabb én.
Ha akkor nem találkozom az Édessel, sosem születik meg a jelen. És bár még élek a múltban, az ő segítségével már a jövőbe nézek.
Megszülettek a lányaim. És újra születnek verseim.
Igaz, legtöbbször érthetetlen, zagyva, képzavaros, lilis versek, de még írok.
A szenvedély, amibe akkor régen emberek tucatjai szerettek bele, még nem hagyott el. És bár Édes nem költészetpárti, engem akar. A hülyét, a depressziósat, a dúvadot, a kritikust, a bohém lázadót , a költőt, személyiségem minden aspektusát.
És már én is akarom magamat.
Akarom, hogy újra három nyelven olvassak, írjak. Akarom, hogy újra emberek szeressenek belém a verseimen keresztül, ha csak egy röpke pillanatra is. Akarom, hogy letörjem a műmájerek arcáról a vigyort. Azokéról, akik arcként publikálnak és bizonytalan emberektől gyűjtik a csodálatot egy egyszerű csellel, hogy fotókkal dokumentálják önnön sikereiket, amik ilyen-olyan okleveleken léteznek csupán. Résztvevők!
Én nem akarok résztvevő lenni! Nem kell egy szelet a tortából! Torta akarok lenni!!
Akarok lenni. Istenem, ha hallod! Akarok lenni!!
Hadd játsszak még ént!
Élek.
Félelemmel telve élek.
De a verseimet nem féltem. A titkos kertbe rejtettem őket, a lányaimnak pedig megmutattam az Angyal utcát, ahol rám találhatnak, amikor már nem leszek.
| |
| 72. | [tulajdonos]: Élek | 2014-06-28 16:50 | ...Vagy valami ilyesmi.
Végül kettőt szültem. Ha nem is egyszerre. A nőgyalázót átkereszteltem Dokim-ra, az otthonomból gyerekszoba lett, a templomból menedék. Ott még hallom a gondolataimat.
A gyerekeim csodálatosak.
Anyám, aki nem lett kedvesebb, legfeljebb jobban fél tőlem, inkább nem piszkál. De ha mégis, nehezményezi, hogy túl keveset mosolygok.
És valóban. A férjem még néha megnevettet. Akkor néha elhiszem, hogy jó kedvünk van, nem vagyunk fáradtak és bírjuk még. Egymás nélkül.
Évszakonként egyszer az anyósom felkerekedik, hóna alá csapja a lányokat, minket meg elzavar magánéletet élni.
Azt én nyugdíjas szüleim inkább strandolnak. Állítólag télen a legjobb éjszaka a medencében pezsgőzni.
De most nyár van. Idény. Hát menni kell!
Belőlem meg klóros víz helyett csak a keserűség ömlik.
A napló újra él. A titkos kert mélyen eltemetve. Igyekszem ritkán jelentkezni. | |
| 71. | [tulajdonos]: Élek | 2010-09-05 10:16 | 2010.09.05. Élek.
Pontosabban élünk. Ketten egy testben.
Amikor az első teszt eredménye negatív lett, boldogan húztunk le a párommal a világ legjobb erdélyi áfonyapálinkájából egy-egy felest, de az öröm inkább az isteni nedűnek, mint a hírnek szólt. Akkor már majd egy hete éltem mogyorós csokin.
A második szinte vicc volt, néztem a két csíkot, majd a páromat, és csak ennyit mondtam: ezt elbasztad!
Persze nem nevettünk.
Aztán tettünk egy harmadik próbát is, majd bejelentkeztem nőgyalázóhoz, és beindult a mókuskerék...
Már a terhességem elején kiderült, hogy beteg vagyok. Azután elveszítettem az állásomat. Megoldottuk. Majd amikor kiderült, hogy a gyerek is beteg, védelem alá vettek. Veszélyeztetett állatfaj lettünk, de már meg sem lepődtem. Kezdtem rájönni, hogy az élet, nevezzük Istennek vagy Murphynek, egyremegy, szórakozik velünk. Ekkor borultam ki. Velünk szórakozik, és ez már csöppet sem szamaritánusi vonás!
A gyerekemet ne!
És persze folytatódott a hakni, jöttek a hitel-problémák, a családi háborúk, a sírások, az öri-harik. De a gyerek maradt!
Eltiltottak mindentől, ami örömet okozhat, a mozgástól, az evéstől, a szerelemtől, de volt értelme, ő és csak ő.
Észre se vettük mikor kezdtünk el mosolyogni, aztán akaratlanul is vigyorra nyúlt a szánk, végül jó szokás szerint csak dőlni kezdett belőlünk a hülyeség, ha oly keserű is. De a humor nem válogat, ha fekete, akkor is jól tud esni.
De ki nevet a végén?
Anyám szerint két héten belül megszülök. A férjem meg tiltólistára tette az anya szót és annak változatait. Már a sajátját is inkább édesemnek hívja.
Én sokat imádkozom, elalvás előtt, közben, félálomban, hogy éljen. Épen, egészségesen, teljes értékű emberként sokáig. Ő is éljen!
Most erről, róla szól az életem.
Élünk. Ketten egy testben.
| |
| 70. | [tulajdonos]: Élek | 2009-11-21 10:50 | 2009.11.21. Két szék között a földre.
Sosem tudtam társaságban írni. Minden zavaros volt, kavarogtak az információk, pörögtek az események, szédültem, nem találtam a szavakat.
De magányosan! Magányomban tisztán, kivehetően hallottam a gondolataimat amiknek úgy tűnt, van értelme...
És ezért szerettek!
Akkor amikor magányos, befelé forduló ember voltam szerettek! Én voltam a furcsa lány, aki el-elrévedezett valamin olykor, nagy szavakat, idegen kifejezéseket használt, mégis inkább vonzott, mint taszított másokat, férfiakat, főleg fiúkat, néha még lányokat is.
Aztán csend lett. Vagy épp az ellenkezője! Jött ő, én akartam, azt akartam, hogy jó legyen nekünk, akárhányunknak, dolgozni kellett, fejlődni, fenntartani, főzni, melegíteni...
Kispolgár lettem a sorban. Új város, új iskolák, a furcsaság maradt, de már nem volt vonzó, egyre kevesebben véltek érteni, egyre kevesebbet véltem érteni én is.
Érte tettem? Vagy csak gyávaságból?
Fura, hogy aki évtizedig döngeti a mellét két kézzel, ritmusban költészetét hirdetve, végül egy olyan értő-olvasó ember mellett köt ki, aki nem értékeli a verseket.
Így azt hiszem egyedül maradtam. De ez sajnos már nem az a teremtő űr, ami táptalaj valami újnak. Ez csak a semmi.
Nem vagyok egyedül. Túl sok az inger, és információ, maradtak a nagy szavak, értelmetlenül.
De néha! Néha még megcsillanok! Majd megijedek attól, hogy nyíltan más legyek, és visszahúzódom abba a csigaházba, amit házasságnak, munkának, életnek neveznek.
Élek. Két szék között a földön.
| |
| 69. | [tulajdonos]: Élek | 2009-10-17 14:54 | 2009. 10. 17. Élek.
168 cm magas, 65 kilós, 30 éves, szőke, barna szemű, férjezett, gyermektelen, hivatással rendelkező nő vagyok.
Van lakásom, munkám, társam, jövőm, engem szerető emberek vesznek körül.
A munkám kielégít, a párom kielégít, az orvosom minden szava szinte hízeleg.
Látom magam még harminc, negyven év múlva: nem unatkozom, nincs kivel, ketten ülünk a padon, kritizáljuk a népet, mint mindig, mi csúnyák, nevetni kell, nevetni muszáj.
Élek.
És ennyi. | |
| 68. | [tulajdonos]: Élek | 2009-08-11 11:29 | 09. 08. nemtudom
Valami baj van a testvéremmel.
Sosem volt közöttünk igazi nővér-húg kapcsolat, ő engem irigyelt a szabadságomért, én őt az úttörés erejéért, ő szép volt, én szebb voltam, ő kedves, én túl őszinte.
Kis segítséggel nem kapta meg a cserediák ösztöndíjat Amerikába, erre megnyert egy megyei angol versenyt és meg sem állt Londonig. Onnan meg továbbment, csak úgy, miért is ne lenne nagyobb a világ? Tizennyolc éves volt ekkor. A professzorait lenyűgözte a sheffieldi akcentusa, nem esett nehezére ideje korán summa cum laude diplomát kapnia, elsőként vehette át az ünneplő tömeg előtt. Értett hozzá, hozzájuk is, egy széles mosollyal lekenyerezett bárkit, akárkit! Talán még engem is.
Tanítani kezdte, amit tudott, mellette írt, olvasott, fordított, játszott, olyan jól játszott, hogy egyszerű tolmács- konferansziéból Kanadába vitte volna a színház. Vitte volna.
Egy névtelen telefonnal kezdődött talán. Talán nem.
Volt-e csalás, hűtlenség, értelme szakításnak, és újrakezdésnek, nem tudom, talán úgy öt éves lehet. A gyerek jött, házasság lett, írás, olvasás, fordítás, játék ment, tanítás maradt. Tanította tovább, amit tudott, mert értett hozzá.
De nem kellett újabb telefon a változáshoz. Egy nő azt megérzi. Talán a férfi is.
Túl sok a talán!
Tény, hogy azóta van egy gyönyörű kislány, saját lakás, három szoba két személyre, új-, jobb iskola, nagyobb, vörösebb diploma, mint az azelőtti, publikálás művészeti oldalakon, előadás tartás külföldön, PhD itthon, nappalin, ösztöndíj neves professzorok ajánlásával, van jövő, van mire várni, csak várni kell.
De akkor miért sír a gyerek, és az anyja? Miért mosolyog szélesen a szája, ha a szeme meg se rebben? Miért játszik, talán még önmaga előtt is?
Valami baj van a testvéremmel!
Nem vele élek. Mégis, hogyan segíthetnék? | |
| 67. | [tulajdonos]: Élek | 2009-04-26 09:36 | Azt hiszem, ma 26-a van. Április.
Vegyük számba, mi történt eddig!
Már a megkérésem is mulatságos történet volt. Aztán csak nevettünk!
Hiszen mit lehet tenni, ha a menyasszonynak kihullik a haja, a vőlegénynek meg, na nem is annyira hirtelen, gerincsérve lesz?
Úgy nevettem, hogy még a könnyem is kicsordult!
De jött, egyre csak jött a nap!
Szerelmes lettem a ruhába. Azonnal kifizettük. Pedig a kölcsönzés előlege háromheti kajapénzünkbe került, úgy éreztem, nem kérdés, akarom-e.
És igen, talán itt, a ruhánál kezd el gyakorolni a menyasszony a boldogító napra.
Boldogító nap!
Hónapokig győzködtem anyámat, nézze meg, véleményezze a RUHÁ- t, persze ezzel, vagy azzal az indokkal mindig lemondta.
De jött, csak jött a nap!
És már ő sem kerülhette el.
Ő sem!
Fél órában helyrerakott- bár, mit is képzeltem?-, Meghallgathattam én mennyire nem vagyok csendes, jó kislány, és hogy szép, szép, de ugye észrevettem, hogy ez alá nem vehetek melltartót, hiszen nincsen háta, én viszont már emelgethetem amim van- 18, 28, 18, 28...-, hiszen kifelé megyek már a 29-ből, de...- mindig van de!- nyugodjak meg, gyönyörű menyasszony leszek! Csak felejtsem el azt a sok hülyeséget, amit a fejembe vettem, miszerint nem lesz fátyol, kaláris, selyemkesztyű, stóla, miegymás...
Ó, mennyit nevettem akkor is!
9 év együttlét, ebből 7,5 év együttélés után egész jól sikerült megtanulnom rá-, vagy éppen lebeszélnem a párom, így most sem borította drága szülémre az asztalt mondván, a pénz nagy úr, de mi szolgák vagyunk, és jó anyám ragaszkodott hozzá, hogy minden részemről felmerülő költséget, miszerint ruha, cipő, drágakövekkel kirakott nevem-feliratú nyaklánc (!!!- ???), ők álljanak.
Na, én továbbra sem álltam meg a nevetést.
Viszont valahol itt kezdtem el mantrázni, hogy " egymilliót bukunk, ha nem csinálom végig, egymilliót bukunk...", és ez bevált, hiszen...
Jött, csak jött a nagy nap!
A kollégák persze lehülyéztek, miért van az, hogy már mindenki elutazott esküvőt szervezni, de a menyasszony még mindig elsőként érkezik, és valahol az utolsó négy között megy haza a munkából...
Na, ja! Vagy jól, vagy sehogy!
Sehogy!
Négy nappal a boldogító igen (?) előtt én is leléptem. Próbasmink, rütyütyü, még szoláriumba is elmentem!!!
Végig imádkoztam az első hat percet a tüzes koporsóban, amivel el is értem, hogy még barnábbak lettek a fogaim, viszont, hála a jó égnek nem úgy néztem ki többé, mint a belga csoki, leszámítva persze a mosolyomat.
És egyszer csak április 11-e lett!
Hogy honnan tudtam? Na, nem az a jóleső érzés futott át rajtam, hanem az engem körülvevő, általánosan előforduló idegroham, miszerint: Úristen! Elkésünk! Menni kell! Csinálni kell!
Na, ez az a pont, ahol a menyasszony a "nem"- re kezd el készülni!
És én teljesen megnyugodtam.
Bár alig láttam a páromat, akit hajnali ötre kihajtottak a földre sátrat állítani, és legközelebb a vőfély érkezése előtt engedték haza fürödni, öltözni, én mégis halál nyugodt voltam.
Ilyen a vihar előtti csend!
Amikor négykor felhívtam a tanúmat, aki nem mellesleg nő létére a tiszalöki börtön egyik kis fejese, hogy "te hol vagy, én egy óra múlva mindenre megesküszöm", és ő azt mondta, hogy "Kecskeméten, de mindjárt indulunk", én nyugodtan visszaültem a fotelembe és néztem tovább a High Scool Musical- t (!!!).
És menni kellett:
Hű, de sok lesz még itt az és!
Plusz egy ember segítségével- aki anyám volt, és még mindig nyugodt voltam!- sikerült kijutnom az ajtókon és valahogy az autóba is bepasszíroztak, de amikor kiszálltam- na itt jön a sok és, és felkiáltójel- újra vallást kellet változtatnom, hogy túléljek! Merthogy kiszálltam. És ott volt ő! Az én kicsi kincsem.
Látta valaki a Ted Neely féle Jézus Krisztus Szupersztárt? És jól megnézte a főszereplő szemeit?
Na így nézett rám a párom, amikor első blikkre közöltem vele, hogy részeg. Mit nézett! Nézett volna! Egyik szeme rajtam, a másik a főzősátoron, a harmadik, az a bizonyos lelki, meg biztos valahol ágyban, párnák közt!
És akkor már nem is voltam annyira nyugodt.
Először az anyósomat, és a lányát küldtem el a halál faszára. ( Elnézést, de innentől a hangulat kellő ábrázolása végett, kénytelen leszek szöveghűen közölni az eseményeket!) Azután elővettem a vőfélyt. Hogy mi a fasznak van ott annyi ember, ha egy sem tud figyelni! Hogy nem látták, milyen fáradt a vőlegény, és nem tudják, mennyire nem bírja ilyenkor a piát? És ki az a rosszindulatú fasz, aki mégis itatja, hogy aztán jól kinevethesse? Álljon elém! Ott legyen bátor!
Visszagondolva elég sokat "faszoztam", de legalább sosem tagadtam le a péniszirigységet.
És jött a vőlegény tanúja, rosszabbul nézett ki mint Leslie, de ő is megkapta, nem is tette zsebre, és a vőfély szabadkozott, és ígérgetett, hogy adjak neki fél órát, és ő szalonképessé teszi az uramat, én meg mondtam neki, hogy fél órát kap, aztán elém engedheti, majd én eldöntöm szalonképes- e.
És letelt a fél óra, alig pár perc volt ötig, jött a vőfély, hogy menni kell, vőlegény meg sehol.
Így kezdte az a kedves hivatásos, hogy "Lilike!". Akkor már a körülöttem állók nem mertek felszisszenni se, már tudták, hogy a vőfélynek nem ez lesz a kedvenc lakodalma.
Lilike!!!
... | |
| 66. | [tulajdonos]: Élek | 2009-04-26 09:35 | ...
Na Lilike mondta is, hogy sehova, amíg nem látta az urát, egy tapodtat se!
Ne várja azt tőlem senki, hogy engedem megszégyeníteni a társam, és magamat azzal, hogy ilyen állapotban megyünk a "kedves család" elé!
Látni akarom a páromat, méghozzá kölcsönösen tiszta fejjel, mert én addig ki nem megyek, legfeljebb haza!
És újfent mantrázni kezdtem, hogy egy milliót bukunk, ha nem megyek ki.
És drága kicsi kincsem hozzám jött.
Nem volt nehéz kiszedni belőle, hogy hiába tiltakoztak, ő meg ZG, tisztességes nevén Zoltán Gábor főtörzsőrmester, a Magyar Honvédség légi erejének fedélzeti fegyvermestere, exbunyós, -vízilabdász, 110 kilós színizom hamuszálytömeggyilkos, hogy fáradtak, éhesek, semmiképp sem szomjasak, a vőfély itatta őket, hogy nem férfi a férfi...
No, akkor már én is tudtam, hogy nem ez lesz a hivatásos kedvenc lakodalma.
De a párom, bár sosem volt szép ember, és az alkohol sem tett túl jót a vonásainak, inkább fáradtnak, és szomorúnak tűnt, mintsem részegnek.
... Így esett, hogy egybekeltünk.
Pontosabban ZG esett, mert amíg Lesliet józanították, három kanál zsírral és két bögre citromos kávéval, addig ZG- t a "kedvesek" tovább itatták.
De!
Minden jó, ha vége jó!
Amikor a család tisztelt ága lelépett, maradtak a barátok, és azok, akik tényleg örülni jöttek. És akkor...
Na akkor végre szívből nevettem!
Így lett 2009. 6prilis11-e, bár inkább 12-e, életem legszebb napja.
Leszámítva némi lelkiismeret furdalást ZG miatt, de a vőfélyt! Őt nem sajnálom!
Még elköszönni sem mert odajönni hozzánk. Állítólag sietett.
Én már nem sietek. Azóta betöltöttem harmincat is. De, ahogy a könyv is mondja, ez már egy másik történet!
Élek
| |
| 65. | [tulajdonos]: Élek | 2009-02-05 10:08 | 09. 02. 05. Tizenhárom éves mafla kamaszként megmosolyogtam dédanyám temetését.
Nem kedveltem az öreget, mint ahogy ő sem engem azt hiszem, emlékeim és más szubjektív elbeszélések szerint gyakorta bosszantottuk egymást.
Talán az egész E.T. - vel kezdődött. Sosem bocsátottam meg, hogy Dédike rondának titulálta őt, és elkobozta tőlem kedvenc kis fröccsöntött műanyag figurámat.
Hej, de ronda volt!
Néha pedig a szemem láttára ölt a mama botjával egeret. Előttem! A hithű állatvédő gyermek előtt, aki öt éves korában már kóbor kutyákkal szökdösött világgá! Macskát, pávát (!) , és egyéb állatokat mentettem, többek között a saját ebemet is, akit a házunk mögött levő zúgóba próbáltak ölni tenyérnyi korában...
Előttem! Ölni!
És, hogy én mit tettem, ellene? Sejtésem szerint bármit, mindent.
A generációs különbségeken kívül városi-falusi szakadék is tátongott közöttünk.
Dédanyám, ahogy a történetek mondták, egy lengyel nemesi család elszegényedett ágából származott. Ikerként látta meg a napvilágot, satnya kis leányként egy erős fiú mellett. Ükanyám, akit hírből sem ismertem, meleg vizes palackokkal kívánta őt gyógyítani, és a csoda megszületett, dédanyám életben maradt. Sajnos a fiú meghalt, róluk kettejükről nem is tudok többet, de róla, a "legyőzhetetlenről" már sokkal inkább.
Pálnak hívták a férjét, ahogy apámat is, és fiatalon megözvegyülve rettentő szigorral nevelte lányait Idukát, és Marikát, nagymamámat.
A lányok apácáknál okultak hitre, rendre, és tisztességre és egy életre megtanulták azt is, hogyan viselkedjenek mindenkor úrinőhöz méltóan.
Annak ellenére, hogy Iduka alaptermészete egy huncut kismanóé-, mamáé egy harcos amazon jelleme volt.
Kedvenc történetemként külön kérésemre gyakran mesélték, gyermekként hogyan hergelték fel a szegény, vasárnaponként mégis selyembe öltöztetett, szalaggal díszített testvéreket a helybéli vásott kölykök addig, míg a délceg, nővére fölé magasodó Marika át nem ugrotta a játszótérnek használt jókora kacsaúsztatót.
Ugrotta? Ugrotta volna, ha bele nem esett volna, és úgy kikapott, talán mind a kettő, hogy később, átöltözve a másik, hétköznapi viselet ruhájukban már volt mit gyónniuk mindnyájuknak a templomban!
Ó, nagyanyám! Mennyit vitatkoztunk, mindketten, hajlíthatatlanként! Pro és kontra, érvek és ellenérvek erkölcsről és Bibliáról. Aminek szeretetét, ha jól emlékszem tőle kaptam. Vagy nagyapámtól?
Gyula. Így hívták őt, aki elnyerte a környék legszebb lányának kezét, és szerelmét egyetlen, hamiskás mondattal: Marika, magának bajsza van! (!!!)
Nagyanyám stramm, kerek mellű, -csípejű, gombszemű, fekete, dús hajú fiatal nőként bizony ám sok udvarlót tudhatott maga körül, bár egyiket sem engedte néhány lépésnél közelebb magához, mégis. Próbálta volna csak egy is szóba hozni pihéit!
S lám! Próbálta. De nagyanyám sem volt rest! Pofon helyett, ami úrinőhöz ugyebár nem illik, mégis jelleméhez hűen, ő meg nem hunyászkodott, el nem szaladt! "Szeretne maga olyan dús, fekete bajszot, amilyen nekem van" - replikálta, és persze a nyíl talált.
Nagyapám tényleg szeretett volna, mint ahogy őt is szerette haláláig csendesen, mosolyogva.
Csak mosolygott, amikor menyasszonya a rádióban üzent régi sok széptevőinek a "Sajnálom, nem lehet kérem! Nekem már van vőlegényem..." kezdetű dallal, és később is, például mikor ifjú arája színi előadás közben belefeledkezett a hős dalia két szép szemébe, s csak utána ébredt révetegségéből férjura testközelségére...
Papa mindig mosolygott. Talán csak akkor nem, amikor engem hívott a kórházban. De a kicsit soha többé nem engedték hozzá, nehogy így emlékezzen (így viszont sosem felejt), még a temetésére se...
Hiszen ha akkor elbúcsúzhattunk volna!
Sokáig gyászoltuk őt nagyanyámmal, s a többiekkel, talán fogjuk is halálunkig mindannyian.
Apám akkor kezdett el haladó szinten inni, én akkor fordultam végleg el a szokványos gondolatoktól...
Dédike persze nem mutatott különösebb érzelmeket, továbbra is ült a konvektornál, tejeskávéba áztatott kiflit eszegetett, vagy engem kergetett a bútorok körül...
Iduka hazaköltözött és már nem használta többé a külön szobát. Nagyanyámmal aludt a haláláig.
Akkor már csak ketten maradtak, hiszen az 1900. április 4-én született dédanyám 92 év után elunta magát, és végül ezt tette mama is 12 évvel szeretett hitvese után, őnélküle.
Ahogy ő, Iduka sem bírta sokáig nélkülük, bár a 12 helyett ő inkább az 1-2 évre voksolt. Sosem hagyta el többé a közös házat az Angyal utcában a titkos kerttel. Halála után pedig kívánsága szerint húga maradványainak lábaihoz temettük hamvait.
És én egyikük temetésén sem nevettem.
A mafla kamasz már apjáért aggódott, s csak később megkönnyebbülve mert, ha mer keserédesen mosolyogni azon, hogy túl vagyunk rajta, ők elmentek, de apa él!
És milyen erős! Egy kortyot sem iszik, mégis temet, és mer hangosan, sírva- nevetve emlékezni rájuk...
Én is élek. Sírva- nevetve...
| |
| 64. | [tulajdonos]: Élek | 2009-01-07 09:14 | 2009. 01. 07. Dolgozom.
Haha! De az esküvőn!
A munkáról elég legyen csak annyi, hogy elég. Naphosszat mantrázom így is, hogy csak munka, lehet jól csinálni, meg rosszul, meg...
Három hónap, visszaszámlálás indul. Még 94 nap. De soknak tűnik!
Pedig milyen kevés!
A ruhám, ruháim már megvannak. Ahogy meséltem korábban, nyaktól lefelé Barbie leszek! Hajam is van még pár szál, hála a jó égnek elég hosszú ahhoz, hogy körbefésüljem a fejemen. Cipőm? Lesz. Lesz! Bár anyóspajtásnak még nem sikerült teljesen lebeszélnie a bakancsról. Kiegészítők? Na ja! Igen, a párom is jól alakul.
Merthogy kitalálta, hogy ő maga idomul az öltönyéhez, nem pedig fodítva.
Ezt különben nem a menyasszonyok szokták csinálni? Mindegy!
Kicsi- 100 kilós- kincsem úgy határozott, hogy inkább a zsebe gömbölyödjön, mint ő maga. Tehát, Ő ezentúl szigorúan kihagyja a vacsorákat, ami nem kis szó ám! Három fogás teljes megvonása megterhelő ám a szervezetnek! Válaszom tehát határozott NEM volt.
Felajánlottam, hogy tornázzon velem. Majd kihagyja a nőies részeket, csak azt hagyjuk benne, amit tesiórán úgyis elkövet a gyerekekkel együtt, leszámítva a fekvőtámaszokat. Így ami fennakad a rostán, alig tíz perc minimális izzadást kíván.
Ezt meg ő tagadta meg, nem olyan határozottan, mint én tettem korábban, inkább csak elodázva az elkerülhetetlent.
Maradt a víz, leves, főzelék és minden csak salátával kúra.
Milyen izgalmas az élet! Tele vagyok jó sztorikkal, nem?
Vajon miért nem írtam több mint egy hónapig egy sort se?
Itt következik a halántékról pattanás levakarása, illetve a nem létező szakáll simogatása rész. Igen, szőke nő gondolkozik.
Szóval az élet. Az merő szórakozás! És ugye, aki ilyen jól szórakozik, kellően szórakoztató is egyben!
Kedvet is kaptam az átigazoláshoz. Mivel a síró bohóc szerepköre már lefutott, marad a stand up comedy. Már látom is magam, ott állok tízek, meg még tízek előtt, tojás és rohadt paradicsom leve folydogál az arcomon... Ahh!
Szóval esküvő.
A meghívők egy részét, családomilag már osztogattuk, mégpedig a következő módszerrel:
Adott tíz különböző színű boríték, narancvörös, libazöld, ilyesmi. Húzzál!
Meglepő módon senki nem akadt ki. Úrinőféle nagyném például kifejezetten a feketére csapott le. Pedig bevallom, azt valami férfirokonnak szántam, aki kellőképp átérzi a helyzet komolyságát.
Kinyitva, kiürítve se volt semmi! Néhányan még nevettek is a szövegen, amit persze nem tárok föl itt, lévén csöppet plagizáltam volt. De az egyediség hatását keltvén azért mindegyik invitáló lapocska sarkára ragasztottam egy- egy szépséges, és különböző! matricaszívet.
És anyám nem szólt semmit! Sőt! Mosolygott!!!
A botrány elmaradt. Pedig úgy hozzászoktam már.
Ugye, igyekszik az ember, asszonyállat!
Ugyibár, értük élek, vagy mifene!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
