NAPLÓK: Éhes világ. Éhes faTima Legutóbbi olvasó: 2024-05-15 08:53 Összes olvasás: 21363| 8. | [tulajdonos]: Radnóti gyökerek hatására | 2007-03-19 15:45 | | Én vagyok ő. Bár kissé változtam, sőt, talán többet is, mint valaha gondoltam volna, de a lelkem gyökere ugyanabban a fekete, sötét földbe kapaszkodott. Immár egy másik fa árnyékából figyelem magamat. Furcsa, valami varázslatos, misztikus rejtély övezi az egészet, és nem értem, csak érzem. Mint valami mélyreható, álom-zabolázó bűnboszorkány kacaj, úgy hasít fejembe a gondolat: ez is lehettem volna. De mi végre? És idővel ugyanott lennék, ahol most vagyok. Ahol ő, azaz Én, csak ő, azaz Én még nincs túl a szenvedésen, én magam pedig kiittam a kehely utolsó cseppjét is. A különbség Én és köztem az, hogy Én maradt a régi, avas földnél, amely korántsem volt tápláló, én magam pedig már rég odébbálltam, és kerestem egy másik, új reményekkel kecsegtető, szerelem-illatú talajt, hogy ott megbújjak, és megmeneküljek a kárhozattól. És kezdetben ez a talaj is hasonlatos volt az előzőhöz, leginkább abban, hogy oly kívánatosnak éreztem, sőt, jobbnak találtam az előzőnél, de bebizonyosodott, hogy nem pusztán rosszabb, de halott is. Egy küzdés volt az egész, szűk látókörömből kifelé, az Úr alkotta hatalmas világ felé. Persze akkor ezt még nem tudtam, ahogy azt sem, hogy az én osztályrészem mindenképpen a Charybdis uralta háborgó tenger lenne, akárhová bújnék, akármilyen talajba kapaszkodnék, elborítana. Pár évszázada, kicsiny, sebzett gyökérként még azt hittem, hogy én csináltam rosszul. Türelmetlen voltam, és ijedt. Nem volt maradásom egy olyan képzelt talajban, amelyért ráadásul gyökérkócok küzdöttek, s lassan rájöttem, hogy nem is olyan dolog vonzza őket, ami engem. S ez kizáró ok volt, mert ha létezett e tény, akkor az én talaj-képem nem fellet meg a valóságnak. Ezek után nem küzdöttem ,,elsőként érkezett” jogomért. Helyette átmenekültem az ébredés elől egy hasonlóan zsúfolt földbe, ahol ugyanúgy vívódtam, talán még jobban, mintha maradtam volna. Eközben láttam Ént, aki ottmaradt és mégis boldog volt, míg magam bűnbánó keservvel sírtam az égre tekintve. Azt hittem, ez újabb bűn a büntetésem. Mára megerősödtem. Az évszázadok leperegtek, az érzelmek elsimultak, a gondolatok elrendeződtek fejemben. És ahogy Énre tekintek, látom, ahogyan küszködve próbál élni a Nap égető tüzében. Elérte, de az útnak vége, és most, valamivel később bár, és több harc, mint kín árán ugyanabban a komposzt-mederben fekszik, ahonnan engem egy kéz néhány emberöltővel ezelőtt kiemelt. Mert még talált bennem élnivalót, új hatásomért küzdött, és újra élek. Ami történt, minden gondolatom, minden növény-érzetem felemésztette. Öltem magam. SZÁZSZOR IS megöltem, s nem akartam látni a fényt, ő mégis megmutatta magát. Mindenképpen meg kellett látnom. Én is meg fogja látni. És most értem is, nem csak érzem. Köszönöm. Suku | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
