NAPLÓK: szeretni jöttünk.... Legutóbbi olvasó: 2026-08-10 14:47 Összes olvasás: 6951| 1. | [tulajdonos]: szeretni jöttünk | 2007-07-06 22:34 | Most egy pár éve történt „halál közeli” élményemről mesélek neked. De, csak halkan teszem, mert nem nagyon hisznek nekem. Mert én nem voltam kómában, csak egy erős életveszélyben. A fiam is csak azt mondja, „mama neked kimeríthetetlen a fantáziád!”. Ez igaz is, de ez most tényleg megtörtént.
Nem volt valami jó napom aznap, még a gyerekekkel is összevesztem, semmiségeken. Egyébként mindig semmiségeken veszekszünk. Beültem a százéves kis peugeotomba, és elindultam a piacra. Minden utca ismerős, százszor megtettem már, vakon is odatalálnék. Jobb kezes kis utcákon haladok, amikor az egyik utcában balról nem kaptam meg az előnyt. Jobbról mellettem egy jól belátható tér volt, onnan semmi sem jött. Így hát én csak kicsit vettem lejjebb a tempót, de mire eszméltem, már balról belém hajtottak kb. 60-nal. Csak annyit éreztem, hogy az autóm pörögni kezd, és hogy irányíthatatlanná vált. Persze, megpróbáltam kormányozni, de lehetetlen volt. Tudtam, hogy fel fogok borulni, és hogy most már semmit sem tehetek. És akkor, amikor tudatosult bennem, hogy vége, abban a pillanatban azt is tudtam, hogy én most meghalok.
Az első gondolatom az volt, miközben pörgött az autó, hogy „jaj, nem tudtam elbúcsúzni a szeretteimtől”, a következő meg az, hogy „most már mindegy”. Aztán, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a másodperc töredéke alatt lepörgött az életem, embereket láttam, életem fontos szereplőit. De, tudod érdekes, nem azokat az arcokat, akikkel most élek (van egy kis lelkiismeret furdalásom is emiatt!), hanem valahogy sokkal régebbről jövőket. Nem tudnám megmondani ma már, hogy kik voltak, de akkor tudtam, hogy mindegyiket ismerem és szeretem. Aztán kivilágosodott az égbolt, gyönyörű fényesség, és kerek mosolygós arcok lebegtek felém, akiknek csak pici kezük volt (vagy szárnyuk?). Mosolyogtak, és nagyon örültek nekem. Én is elmondhatatlanul boldog voltam, hogy újra velük lehetek, és már egyáltalán nem bántam, hogy el kell hagynom a Földet! Életemben nem voltam ilyen boldog!
A következő pillanatban arra eszméltem, hogy az autóm megállt egy cm-re egy kerítéstől. Fel sem borult! Az ajtaját ugyan nem lehetett kinyitni, a fél oldala „tropára” ment, de én megúsztam kék-zöld-lila foltokkal. Csak ültem egy darabig még az autóban, magam elé meredten. És még, tudod sokáig hatása alatt voltam az élményeknek, amit akkor ott átéltem.
Azóta nem félek, de tényleg semmitől! Mert tudom, csak az történhet velem, ami a sorsom! Ha meg kell halni, hát meghalok, ha nem, úgysem, mert őriznek (tán angyalok?). A halállal pedig nem is halunk meg, mert van tovább! De addig, míg itt vagyok, kötelező élnem, bármi is történik! És az óta egy kicsit másképp is élek. Mindennap, minden pillanatban megpróbálok „rácsodálkozni” az Életre, a pillanat szépségeire. Élem és „játszom” az életem. És másként is látok, helyesebben most már látok is, nem csak nézek. Látom az elültetett kis magban a „csírában” a majdan kihajtó virágot! Ugye, érted, mire gondolok!? Látlak téged is a gyönyörű írásaidban!
Nézd csak, pár perc képes volt megváltoztatni az életem! És egy dolgot biztosan tudok már. Az Élet legfontosabb dolgát, a lényegét, amiért mindannyian megszülettünk. És ez egy elcsépelt, megtaposott szó: a Szeretet!
Mert ezt az egyet hidd el nekem! Szeretni jöttünk erre a Földre! Tudom, hogy te ezt tudod! És remélem, egyszer mindenki tudni fogja!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
