Én ezzel kapcsoltban egyáltalán nem vagyok optimista. Persze, tudható, hogy mire kellene használni, mégsem arra, hanem csalásra használják tömegek. Mert az könnyebb és erőfeszítés nélkül hoz eredményt, elismerést, örömet. Erre kondicionálva is vagyunk itt a túlérett, túltermelő kapitalizmusban, hogy ne álljunk ellen a kísértésnek. Igaz ugyan, hogy ahhoz, hogy kivédjük az MI hazudozását és tévedéseit megint csak gondosan és okosan kellene instruálni, ami megint csak erőfeszítés, ami már megint csak árral szemben vergődés, amit a tömeg nem fog megtenni.
És, sajnos, tud verset írni is. Persze, amit művel, az nem valódi költészet, de megtévesztően versnek látszik. Pl írattam vele azzal az instrukcióval, h tartalmazza a megadott 2 sort és hogy kinek a stílusában legyen. Az első kettőnél 2 dokkos szerzőt adtam meg, a harmadiknál Tóth Árpádot és kértem, h szonett legyen.
1.
Az időt mint focipályát
beszaladnom lehetetlen.
Mintha minden lépés egy gól lenne,
de a kapu mégis mindig távol.
Szerettem volna, ha a fű zöldje
megfogja a talpam,
ha a labda végre elindul,
de minden mozdulat elcsúszik, mint a homok.
Az órák a szélben szólnak,
futnak, mint árnyékok a parton,
és minden perc egy új esély,
de én még mindig a vonalon túl.
Bárhogy próbálkozom,
mégsem érem el az időt,
mint egy passz, mi elrepül,
míg én csak nézem, hogy elhalad.
2.
Az időt mint focipályát
beszaladnom lehetetlen.
Mert a vonalak megégették
a lábnyomaimat,
a fű éget, nem simogat.
Nézd, az órák már nem várnak,
a percek, mint kődarabok,
nincs már tér, hogy eljussak
oda, ahol még nem ütköztem.
Futok, nem érek utol semmit,
a kapu mindig bezárva,
és valami belülről tör rám,
hogy miért is próbálkozom még.
Minden lépés elnyeli a lélegzetem,
de a világ nem engedi, hogy beérjek.
A győzelem a miénk lehetett volna,
de az idő, az már elfordult tőlünk.
3.
(„Az időt mint focipályát...”)
Az időt, mint focipályát,
beszaladnom lehetetlen,
mert minden lépés, mit teszek,
fáradt árnyék csak, mi elhalad.
A fűre hull a régi vágy,
mely messze, messze tűnt talán,
s az álom, mint egy eltévedt hajó,
sose érkezik haza már.
Futok, de a kapu zárva,
a háló üres, mint a szív,
s a szemek már nem figyelnek.
S mégis… miért keresem tovább
a célt, mely nem ad választ még?
Az idő csak elsuhant, s elvitt.
Csak a lélek és a valódi gondolat nincs sehol, de kinek és meddig tűnik még föl? |
