NAPLÓK: mix Legutóbbi olvasó: 2026-01-16 16:57 Összes olvasás: 165103| 92. | [tulajdonos]: Fűri Rajmund: A pofon | 2007-08-17 20:09 | Nem tudta, mire vár. Csak állt a napon. Patakokban ömlött róla az izzadtság, amit a homok azonnal magába szívott. A bőre az évek során kiszikkadt, megkérgesedett. Valaha volt ruhája is, úgy emlékezett, de se a szemével, se a kezével nem tudta megállapítani, hogy hol kezdődnek a rongyok, és hol a bőre. "Cipő van rajtam." Ebben bizonyos volt.
Szeretett volna kijutni innét. Mindennap tett néhány lépést, lehetőleg minden irányba párat. Úgy gondolta, így helyes. Ha eszébe jutott, lábujjhegyre emelkedett és a távolt fürkészte, de a buckák mögé sosem látott, és ez kicsit mindig elszomorította. Felhők ritkán látogatták, pedig ők voltak az egyetlenek, akikkel tartotta a kapcsolatot. "Biztos az óceántól jönnek" – gondolta. "Tehát vannak még óceánok."
Azután egy nap minden megváltozott.
A délelőtt szokványosan telt. Éjszaka szökdécselt párat a hidegben; a mozgással elkerülheti a fagyhalált. Aztán a felbukkanó nap hevíteni kezdte a levegőt, és ő elkezdett izzadni a fejbúbjától indulva egészen a lábujjak közéig. Minden úgy volt, ahogy lenni szokott.
Zümmögést hallott. Ez új hang. Új típusú. A feje kitartóan zúgott mindennap pár órát, este meg majd széthasadt a hidegben, de ez szokatlan, új hang volt.
Figyelni kezdett. A belsejében mintha megmozdult volna valami. Hűvös áramlás futott végig a testén. A fejét izgatottan fordította a hang irányába, és most már biztos volt benne, hogy zümmögést hall. Ahogy erősödött a hang, egyre inkább mormolássá vált. "Talán valami állat lesz." Várt. Nem mozdult. Nagyon várta már a találkozást valakivel, akár egy tevével vagy egy bogárral, legyen az akár a sivatag legparányibb lakója, mégsem volt lelkiereje a dombokra szaladni, ahonnan pedig, úgy gondolta, biztosan meglátná a hang forrását. A mormolás még erősebb lett, már közvetlenül a bucka mögül hangzott. "Mindjárt a tetőre ér."
Nem akart hinni a szemének. A homokdomb tetején egy terepjáró jelent meg, fényes, piros karosszériájú, nagy kerekű sivatagi autó, és felé közeledett.
Az autó nagyon lassan jött, de ő féktelen száguldásnak érzékelte, és riadtan szökkent egyet. "Még elgázol."
A kocsi azonban megállt. Öt-hat méterre lehetett tőle. A szemét meresztgette, próbálta megállapítani, hogy ki ül a volánnál. A kocsi ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle egy óriás. Hatalmas, kopasz férfi volt. A fülében karika, a nyakában láncon fityegő kereszt, ujjain gyűrű. A két karja telis-tele tetoválásokkal. Kígyó, kard, pucér nő.
Az óriás lassan feléje indult. Inkább imbolygott, mint ment. Ő homokba gyökerezett lábbal várta. A kopasz fél méterrel előtte megállt. Fél fejjel magasabb volt nála. Hideg sze-mekkel nézett le rá.
"Valamit mondanom kéne neki" – gondolta. "Ahogy itt áll és néz, az nem természetes. Egyáltalán nem az." Már majdnem megszólította – "Hogy van? Mi újság? Hogy s mint?" –, de az orrát megcsapta valami iszonyatos bűz, s ez beléfojtotta a szót.
"Ez az ember izzadt. Itt autókázik a sivatagban, miközben bűzlik. Igazán megmosdhatna valahol" – gondolta, de akkor az óriás felemelte a kezét, és egy iszonytatóan nagy pofont lekevert neki.
A feje a homokba csapódott. "Mint egy strucc." Elterült, mint egy homokzsák. Érezte, ahogy a vér megmozdul az ereiben, és a kicsattanó bőrön át a földre ömlik. "Ilyen lehet, mikor agyoncsapnak valakit." A füléből sárga gennyfolyás indult, és hűsítően csurgott végig az állán. "Mozognak a fogaim" – nyugtalankodott.
Csattanást hallott. Felemelte a fejét, és látta, ahogy a terepjáró elviharzik mellette, felhajt a túloldali buckára, majd eltűnik mögötte.
A felvert homok lassan újra leülepedett.
Az arca sajogott. "Be fog dagadni." Feltápászkodott a földről, és meglepődve vette észre, hogy egy út húzódik előtte. Nem tévedett. A terepjáró nyomai világosan kirajzolódtak, ívelten húzódott a két párhuzamos vonal az egyik buckatetőtől a másikig.
"Mi lehet arra?" "Legalább harminc lépés!" Mégis elindult.
Minden lépésnél bokáig süppedt a homokba. Nehéz, fárasztó volt az út. A csontjai minden lépésnél szárazon ropogtak. A sivatagban évekig nincs eső. Őt is mindig elkerülték a záporok.
Még három lépés. Még kettő. Már csak egy. "Felértem."
Ziháltan állt. Percekig kapkodta a forró levegőt. Hűs szellő csapta arcon. "Már nem is fáj annyira" – tapogatta meg az arcát és feltekintett. Azt hitte, káprázik a szeme. Egy hegy tetején állt, hatalmas, sík vidékre látott. Egy folyó tekergett végig a síkságon, zöld erdőcsíkkal szegélyezve. A folyó partjának egy szakaszán apró, színes házak ezrei sorakoztak. "A város" – gondolta, és lassú léptekkel megindult lefelé. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
