NAPLÓK: hiányhányás Legutóbbi olvasó: 2025-01-15 09:13 Összes olvasás: 22224| 55. | [tulajdonos]: költészetismeret | 2011-07-12 10:21 | 25
A vers mértana 1. (Nemes Nagy Ágnes)
„Valahányszor nekivágtam egy-egy költői szöveg elemzésének, mindig újra meg kellett tapasztalnom a versélmény fogalmi nyelvre való fordításának nem szűnő keserveit. A minőség mérhetősége vagy jellemezhetősége: ez izgatja a szövegelemzőt, és ez az, amibe beletörik a bicskája. Nemcsak mérőeszközeinek szűkössége hátráltatja, nemcsak például az úgynevezett tartalom és az úgynevezett forma fogalmának homálya (bármit értsen is rajtuk), hanem mindjárt e kettőnek aránya a vershatásban, ami előtt semmiképpen sem hunyhatja be a szemét. Különösen bizonyos szélső esetekben. Ki tudja, aki magyar, hogy a Nemzeti dal „jó vers”-e? (Majdnem tisztán tartalom.) Ki tudja, hogy Weöres Panyigai ü-je „jó vers”-e? (Majdnem tisztán forma.) Szebben úgy is mondhatnám, hogy az egyik hatása majdnem tisztán szemantikai síkon mozog, a másiké majdnem tisztán ritmikai-akusztikain. A „majdnem” persze fontos és megjegyzendő distinkció. De azért az ilyen esetek alkalmasak rá, hogy lemérjük rajtuk a költői hatóanyagról alkotott fogalmaink bizonytalanságát. Mert nem az a különös a versben, hogy pusztán tartalommal is hat, hogyne hatna, az élet is hat, egy tűzvész, egy utcai baleset szembetűnően hat az emberre, sőt annak elmesélése, riportja is hat, az az egyetlen szó is, hogy „Tűz!”, és elemien. Ezzel az élethatással, tényhatással konkurrálnia a versnek (legtöbbször) hiábavaló vállalkozás, a vers funkciójának félreértése, anyagának-közegének, a második jelzőrendszernek (pontosabban: a második jelzésrend második jelzésrendjének, a költőinek) ellenhasználata. Ezért szokták, ugyancsak megengedhetetlen lazasággal, „művészibb”-nek tartani a létérdekeinket nem érintő verset, érezve, hogy ott világosabban érvényesül a megformáltság hatása; legalábbis nem operál a vers művészeten kívüli, önmagukban is fontos tényekkel, mintegy illegális, unfair módon élve és visszaélve az amúgy is lényeges mondanivalóval. Sok az ilyen visszaélés. Sok, itt és ma. De az következik-e belőle, hogy az igazi vers tárgya nem fontos? Teljesen érthető, ha valamennyire is igényes művész irtózik az ingyen-hatástól, amelyet oly könnyű „jelentős” tartalommal elérnie. Ha viszont a költőt agyonidegesíti anyagának olcsósága, a rózsaillat vagy a harci induló (amelyek önmagukban oly lényegesek lehetnek), ha elutálkozik a tartalommal való hatáskeltés pakfong-diadalain, az éppolyan baj, mintha észre sem veszi a kétféle hatás, a tényhatás és a formáltság feszültségét. Ezt a második, naiv költői magatartást már nemigen engedheti meg magának századunkban – nemcsak művészi okokból. Észre kell vennie, milyen bőven jutalmazzák vagy szidalmazzák tartalmaiért és milyen szűken minőségéért. Ezért válik sokszor erkölcsi kérdéssé, a művészi erkölcs aszketikus alapjává az ingyen-hatás elutasítása. De jól van-e ez így? Ha az írónak mintegy szociográfiai helyzetén próbáljuk lemérni az irodalom kettős funkcióját, a nyelvi-tartalmit és az érzékletes-ábrázolót, elmondhatjuk, hogy a betű művésze könnyen járhat úgy, mint a gazdag lány, aki azt akarja, hogy önmagáért szeressék. Az író gazdag lány, szegény gazdag lány, akit sosem fognak csakis azért a két szép szeméért szeretni. Sosem csakis a színvonaláért, sosem csakis a minőségéért, ami, elismerem, dögletes gondolat. Hogy még véletlenül sem a legjobbért méltatják, amit létre bír hozni, amit tud, amire született, hanem szimplán és végzetszerűen azért, amit mond. Legalábbis elsősorban azért, tehát a mellékesért, az esendőért, a banálisért, a nem-banálisért vagy az erkölcsileg helyesért, a társadalmilag hasznosért, a közérdekűért, a meleg szívéért, az okos fejéért, mindazért, ami másnak is van, amit más is tud. Ha esetleg jó költő is méghozzá, az végül is nem baj. A költészet megítélése – nem utolsósorban elemző módszereink, a versről való fogalmaink tökéletlensége miatt – elsősorban tartalmi. De ha nem törődünk a megítéléssel, ha önmagában nézzük a dolgot, a nyelvből, az írás anyagából kiindulva (amely költői fokán is szavakból, vagyis értelemhordozókból áll): onnan nézve is nyilvánvaló, hogy a csak-tartalmi hatás művészietlen, a csak-formai anyagszerűtlen. Nem mintha ezek a csakok szerepelnének, egyáltalán jelen lehetnének abban, amit költészetnek nevezünk. Legfeljebb feléjük lejtő tendenciák, szélső esetek vannak. (Lásd: Talpra magyar és Panyigai ü.) Szélsőségek, amelyek ugyanakkor csábítóak is, a „mit bír el a vers?” kérdésének kipróbálására. Különösen a 20. században. (Ezért nem kell annyira szidni a tartalom és a forma ősi kategóriáit. Intuitív és hozzávetőleges kifejezői ezek az irodalom kettős alapjának, kettős eredetének. Ezért használom én is őket, egyszerűség okából, és nem a modern irodalomtudomány vagy a különféle irodalmi irányzatok árnyaltabb analóg szavait.)"
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
