NAPLÓK: hiányhányás Legutóbbi olvasó: 2026-08-11 20:05 Összes olvasás: 23801| 51. | [tulajdonos]: költészetismeret 21 | 2011-07-07 15:45 |
folyt.15 (Nemes nagy Ágnes befejező gondolatai a versképről)
„Nagyjából eljutottam mondanivalóm végére. Természetesen nem jutottam el a mondanivaló végére. Akár elölről is kezdhetném az egészet, vagy bármely pontjához érintőt húzhatnék, mint egy körív tetszés szerinti pontjához, és elpályázhatnék az érintő mentén másfelé. A befejezhetetlen témából annyit bírtam meríteni, amennyit bírtam. A költői képanyagot illető tapasztalataimból, tűnődéseimből kiemeltem néhány felismerni vélt sajátságot, tendenciát, s igyekeztem megrajzolni a hasonlat útját az érzékletestől az elvontig, a látványtól a vízióig, körülírni milyenségét statikájától dinamikájáig. De hát mégsem elsősorban időbeli útját kívántam rajzolni az úgynevezett régitől az úgynevezett újig, hanem tulajdonságait, lehetőségeit. Bizonyos időkorlátot is figyelembe vettem; aránylag ritkán érkeztem el anyagommal költőkortársainkig, pláne a fiatalabbakig. Egyszerű oka van ennek: a világköltészet legújabb egy-két évtizede mintha megint háttérbe szorítaná a költői eszközök képi tartományát, mást hangsúlyozva a vers eleve adott lehetőségei közül, vagy új módozatokat keresve. Hanghatások, nyomdatechnikai hatások, grammatikai, sőt matematikai lehetőségek villannak fel a költők előtt, és ahol a versbeszéd megtartja századunkban kialakult modulációit, ott is kevesebbet bíz a képi anyagra, szerepét szűkíti, áttételezi. Nem vonatkoztatható ez például a magyar lírára. Költészetünk 20. századi útja amúgy is sok mindenben eltért az általánostól, a képi anyag bősége, testessége, főszerepe pedig mindig is jegye volt a magyar versalkotásnak. A világlíra közállapota viszont arra vall, hogy a képformálás ügyében az újdonság utolsó szava a szürrealizmusé volt, lényegesen túlhaladnom hát rajta annyit jelentene, mint tárgyamon túlhaladni. Tárgyamból következett az is, hogy nem ismételtem el százszor a magától értetődőt: a vers egyik tényezőjéről beszélek, anélkül hogy a többi, sok-sok tényező ugyanolyan rangját vitatnám, s anélkül főleg, hogy a vers egészének, mint magasabb szintű fenomenonnak döntő mivoltát szem elől téveszteném. Anyagom remek, gusztusos részleteiben elmerülve sem feledkeztem meg róla, hogy nem a vers van a hasonlatért, hanem a hasonlat a versért, azért a rendkívül szövevényes, százrétűen tömör, pulzáló életjelenségért, amit versnek nevezünk. Igyekeztem, mondom, tárgyamnál maradni. Nem foglalkoztam a hasonlattípusok kialakulásával, történelmi, társadalmi hátterével, csak ott, csak annyira, amennyire az érthetőség követelte. Stilisztikai vetületet rajzoltam, nem irodalomtörténetit. Még így is sokszor éreztem a képről szólván, hogy amit róla mondok, másra, többre is vonatkoztatható, persze főképp a versre, a versbeszédre általában, de a beszédre, a megértés, a kivetítés lélektani-nyelvi módozataira is. Mondanivalóim itt-ott kilógtak a hasonlat címszó kalapja alól. Nem is tartom ezt véletlennek. Túlságosan is fontos része a kép pszichénknek és persze verseinknek ahhoz, hogy ne legyen sok, önmagán túlmutató vonatkozása. Nem is tehettem mást, mert hiszen a kép – a szó minden értelmében – emberi világérzékelésünk egyik formája. Sőt gondolkodásunk egyik formája. Nem kívánok ezzel éppen az eidétikus gondolkodásra utalni, elég az eidoszból annyi is, amennyi fogalmi gondolkodásunkban jelen van, hogy fontossága kitűnjék. Szépnek tartom – a házi nyelvészkedés apró örömei ezek –, hogy az eidosz és az idea, a kép és a gondolat ugyanegy indoeurópai szótőről fakad, mint, laza párhuzammal, a kép és a képzet is ugyanegy magyar tőről. De ha nem származnának egy tőből, akkor is szorosan kapcsolódnának, és akkor is élesen eltérnének. Kezdettől fogva igyekeztem elhatárolni az írásbeli művészet sajátosságát más művészetétől, a második jelzőrendszerrel dolgozó, tudati kép minőségileg más mivoltát a vizuális tapasztalattól. Az irodalom kész jelrendszerből formál újabb jeleket, van is elég baja saját, csökkentett érzékletességével meg az elkopott nyelvi sémák tapadós halmazával, amely néha még a bőrlélegzését is elfojtja – és van is jókora, mondhatnám, illegális haszna a nyelv minden emberi síkunkat megmozgató univerzalitásából...
Ugyanakkor, szinte ugyanegy mondatban kívántam közölni, hogy az idő-sovinizmus, a korszak-hübrisz nem kenyerem. Szerettem volna érzékeltetni, kultúránk időbeli stílusrétegeit nem egymás fölé, csak egymás mellé rakosgatva, hogy a képi észrevevés és kifejezés birodalmát összehasonlíthatatlanul szélesebbnek tartom, múltat és eljövendőt beleszámítva, semhogy egyetlen korszak, például a mi korunk stílusjegyei betölthessék. Él bennem bizonyos gyanú, hogy a homéroszi disznópásztor – aki természetesen „isteni kondás”, és fehér fogú disznókat terelget az érc égbolt alatt – semmivel sem tud kevesebbet a képes beszéd hatalmáról, mint mi. Talán csak másképp tudja".
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
