NAPLÓK: kifogás talán Legutóbbi olvasó: 2026-05-01 17:25 Összes olvasás: 1573| 1. | [tulajdonos]: rózsaszín tenyér | 2013-05-31 00:18 | Közel négy éve történt, és a szédülések miatt vettem fel vele a kapcsolatot.
Sorozatos eszméletvesztés volt. Aki átélt már ilyet, az tudja, hogy az ismeretlen helyeken ébredés, az útvonal és az előzmények találgatása milyen elviselhetetlen fejgörcsökkel jár. Nekem ebből is a túladagolt változat juthatott, de bármilyen állapotban vánszorogtam el segítségért, az orvosi várókban valami mindig visszafordított. Ha az ájulások alatt átélt egyetlen emlékemről, a mindig makacsul megjelenő arcról kezdtem volna magyarázni, rövid úton egy újabb esetté változom, és kezdek bele a dilidokik mindenre jó tablettakúrájába.
Többen is ajánlották, és mindenki ugyanazt mondta: „Keresd Niobolét. Ő már most tud mindent rólad.”
A Déli környékén beszéltük meg a találkozót, egy meredek utcán indultam felfelé. Gyorsan emelkedtek a számok, és a keresett huszonhatos egy pincekocsma bejárata volt. A házszámok könnyen elérhető magasságban vannak, mégsem pucolják. Talán senki nem érzi feladatának. Minden régi, forgalmasabb helyen lévő belvárosi ház lekottázza emeletenként a szürke összes árnyalatát, az utolsó emeleteknek már majdnem fekete jut, de ezt a szennyet csak egy komoly tatarozás tűntetné el. Fekete és koszos volt a lépcső melletti fémtábla is, krétával volt ráírva, hogy új termelői borok, alatta egy gyerekesen rajzolt fürt szőlő.
Lementem, miközben valamiért azt gondoltam, a fröccs ára lehet a legnagyobb meglepetés.
Az ember képzelőereje telefonon hallott szavakra nem jól működik. Azt mondta magáról, meg fogom ismerni, mert jóval magasabb az átlagnál. Fogalmazhatott volna precízebben is, de talán attól félt, hogy szóban elriaszt. Mindenben elütött az átlagtól. Nem magassága volt és szélessége, hanem kiterjedése a szélrózsa minden irányába, de mint egy utolsó mentsvárat, az arányokat nem rúgta fel nála a jóisten. Minden végtagja, az arca, a válla, még a haja is lekövette ezt a mutációt. A tekintély, mint fogalom az lófasz ahhoz, amit ez az emberi példány kikövetelt magának a megjelenésével. Sűrű haja szinte szétfeszítette a féloldalasan hordott kötött sapkáját, papagájszínű ruháján hatalmas, de aprólékosan kidolgozott faékszerek csüngtek, és fekete volt. Olyan mélysötét bőr, ami után nincs következő árnyalat.
Meg se szólalt, csak kezembe nyomott egy hosszúkás poharat, megfogta a sajátját, és egy megkezdett borosüveget, majd egy rongyhasábokból álló függönyt mutatóujjával szétnyitva elvonult a kocsmatöltelékek szeme elől.
Vakon követni valakit lehet szeretetből, vagy rászorultságból. Én az utóbbiak közé tartoztam, de nem éreztem félelmet. Nem éreztem semmit. Nem láttam lámpatesteket, mégis tudtam tájékozódni a folyosón. Nem láttam befordulni sehova ezt az ormótlan alakot, de csak a második ajtón nyitottam be, ő meg elégedetten mosolygott. A szája mozdulatlan volt, de mosolyokat nem szoktam összetéveszteni szájhúzással.
Dohos, levegőtlen terembe léptem, a bal oldali falára hosszú pult volt szerelve, és szemközt, mintha ki lett volna vonva a forgalomból, egy biliárdasztal ácsorgott. Nem volt letakarva, de ha lehet, így még árvábbnak és elhanyagoltabbnak tűnt. Két különböző méretű dákó volt a posztón, hanyagul ledobva, mintha a két utolsó játékos vitába keveredett volna, és az asztal peremén egy kopottas kréta. A gorilla kinézetű ismerősöm olyan kiejtéssel és természetes magyarsággal kérdezte meg, hogy iszom-e egy pohárral, hogy hirtelen menekülni akartam. Könnyebb helyzetekben is megriaszt, ha nem tudok valakit kiszámítani, de most ördöginek találtam, hogy a sokktól eddig eszembe sem jutott összeegyeztetni a látványt a telefonban már hallott hanggal, de hiába futkostak versenyt bennem az önvédelmi görcsök, még gondolkodni sem hagyott. Azt mondta, hagyjuk a formaságokat. Letette a bort, és megérintett.
Az eszméletvesztés tünetei közül most kizárólag az útvonalra nem emlékeztem. Ismerős volt a beszorult pinceszag, azt is tudtam, hogy percekkel ezelőtt egy óriás tette rá bal vállamra a rózsaszín tenyerét, és szokás szerint szét akart hasadni a fejem a fájdalomtól. Az útvonal viszont ködös maradt. Valamimet megmarkolva felemelhetett, akár egy kölyökkutyát, másképp nemigen kerülhettem hátamra fektetve a biliárdasztalra. Akartam magamon csodálkozni, hogy hova tűnt a beszariságom, miért nem ugrok le az asztalról, és futok el cikázva a remélhetőleg lassú mozgású behemót elől, de befuccsolt a testem. Duplát villant a szobában valami neon, érthetetlen, de felettébb dallamos mormogásba fogott a nagy ember, és váratlanul belevágta a szemembe a dákót. Bizsergető érzés fogott el. Egyre erősödő meleg sugározta keresztül a teljes arcom, mintha lassan, a tenyerét ide-oda járatva forgatta volna a fadarabot.
Tiszta, és hibátlan arc volt, amit istenigazából sosem láttam még, de most is azonnal felismertem. Egy pár hónapos kisfiú arca, aki az etetőszékében pihent. Kezei a ruháját matatták, és az ujjak a ráncokat akarták megcsipdesni, de állandóan az anyag bizonyult erősebbnek. Nem adta fel, újabb pamuthurkákat keresett, és minden sikertelen kísérletét egy-egy mosollyal nyugtázta. Nem tévedek. Felismerem a legapróbbak mosolyát is. A dalt is hallottam már ezelőtt, ami a háttérben szólt, csak a ritmusát ismertem gyorsabbnak. Halk hang volt, de a szavak kifinomultan, illedelmesen követték egymást, helyet hagyva a megértésnek, egyesével beleolvadva a tudatba, hogy végül egy igazi egységet alkossanak. A kisfiú is így érezhetett, mert a sűrűsödő pislogásnak egy utolsó, hosszú és megelégedett vetett véget, és a még aktív, ruhát birizgáló keze is megállt valahol a melle közepén
A tenyerek szegélyének elsötétülő, majd felvillanó rózsaszínje és a szívtájéki érzéstelenség vicceses hatott. Nem minden nap sodornak ki biliárddákót az ember szívéből, és kezd újra, ráadásul iszonyatosan jól látni a frissen átdöfött szemével.
Nem akarom, hogy teljen az idő, mert még megáll a sodrás, elnémul a dallamos mormogás, és kiderül, hogy leittam magam valami ötödosztályú kricsmiben. Nem élném túl, ha az egyik lerobbant vécéjében nyitna rám valaki, és próbálná onnan kiráncigálni a romjaimat. Gyúrjad a szívemet, te gorilla, vagy csinálj, amit akarsz. Még hogy tud rólam mindent. Ha mégsem vagyok atomrészeg, akkor kiderül majd róla, hogy valami kábítószerárus, otthon vudubabát szurkáló idióta, aki véletlenül betalált valami szállítmányba, és a szer felturbózza a tudatalattit.
Azért egész jóképű és rendes kis csecsemő voltam, anyu meg milyen jól énekelt.
- Nem használok bábut. Nincs rá szükségem, és te kifejezetten csúnya gyerek voltál.
- Akkor mi volt ez, milyen ócskaságot adtál be nekem?
- Semmit. Ő lett volna a fiad. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
