NAPLÓK: eltévedni önmagamban szoktam Legutóbbi olvasó: 2019-08-25 04:16 Összes olvasás: 193| 2. | [tulajdonos]: mennyiféle az idő? | 2019-05-22 23:52 | Szamárhúzta időkordé
B. az óra rugóját kereste, de sehol nem találta.
Éppen csak kimoccant a magányából, hogy lássa a felhőket, ám ekkor a rugó elszakadt és billegve belepörgött egy csatornába.
Kétségbeesetten nézett utána. Még az öregapjától kapta az antik órát, az meg az ő apjától, és így tovább, ki tudja hány nemzedéken át.
Amikor találkoztam B-vel, mindig ugyanazt mondta:
– Értsd meg, nekem csak az Idő maradt, ami közönséges emberésszel fel nem fogható! Ülök a padlásszobám magányában, madárdalok magasában, nézem a felhőket és írok. A szomszéd templom tornyából fertályóránként rámkondul a harang.
Megállt, elgondolkozott, majd folytatta:
– Tudnom kell, mikor jönnek a gomolyfelhők. Az a fajta ember vagyok, aki nem nélkülözheti a fogódzókat az életéhez. Nem indulok el esernyő nélkül a kis szobámból. Persze ha hideg van, kabát is kell.
Fölnevetett, majd ünnepélyesen szavalni kezdett:
A tökéletes végtelen
Írta: B.
Ó, ha egy percre az idő megállna!
Csak a valóság, ami örökké változik.
Hajnalok és alkonyok, körbe forgó illúzió.
Az örökkévalóság változatlan.
Eluntam és tovább mentem.
Már el is felejtettem a padlásszobát, a felhőket, az embert, akit B-nek hívtak, amikor újra egymásba botlottunk.
– Hogy van? – kérdeztem tőle?
– Ááá – felelte hunyorogva – tudod, most egy parasztról írok. Szamárhúzta kordé az idő. Ez lesz a címe. Csak a bolondok vesztegetik a gondolataikat az idő múlásán. Nézz meg egy parasztot. hajnali négykor kel minden nap, ez az állandó az életében, ellátja az állatokat, kitereli őket a folyó mellé, aztán a birkanyáj mellett ácsorogva nézi a felhőket. A déli naptól cserzettebbé válik a bőre. Szalonnával törli át az arcát, érzi, ahogy a zsír behatol a pórusaiba. Szamárhúzta kordé az idő. A parasztom jókedvű, birkát nyír az asszonyával, este nyolckor még dolgoznak, hogy éjfélre ágyba kerüljenek.
– És ha jönnek a gomolyfelhők? – kérdem. – Mi van, ha nagy cseppekben esik az eső?
– Mi lenne? Ilyen együgyű vagy? Addig is van munka a csűrben, hát nem érted?
Azzal otthagyott, félhangosan mormicolva.
Betekerte magát a birkagyapjúba, felszállt az égbe, ott egy felhő lett belőle.
Szétesett pontosan 6 óra 13 perckor, és az esernyőmön kopogott tovább.
| |
| 1. | [tulajdonos]: Nevet a szeder | 2019-05-22 23:13 | A képen nincs szeder, most érik. Egy gyönyörű versben fogod majd látni. Írni akarok, mert elmaradt a pille végre, hogy átadja helyét valami másnak, a zöldnek, Griet főkötőjének akár. (ami takarta az arcát és a burgonya kifőzött levében lett kemény.) Beengedjelek a kertembe, ahol most sokan vagyunk? Igen. talán majd rám nevet a szeder hajnalonként, ha merek hinni az éjszakákban! A kintiekben, egy asztalban, aminek törött a lába, mégsincs erőm kicserélni. Hinni a magányban, abban az érzésben, amit hagyok átfolyatni magamon. A színekben, formákban. Hajnalonként valami fölkelt, de nem pattanok ki az ágyból, csak nézem a narancs függöny repedéseit, a napsugarakat. Nyújtózom, pedig tudom, hogy vérrel borított a lepedő, mintha életet adtam volna. Azt tettem. A hajnal rózsaként terül el alattam. Elhussan szememből az álom. Ellazulni, rácsodálkozni. arra, amint Johanna fogja Marcel fiát. A baba kicsit oldalra dől, s ő is megidézi a hajnalt. Egy időben, egy percben születtem ezzel a kisemberrel. Füvet rágok, és már nem akarok nagy dolgokat, csak azt, hogy a szeder nevessen rám, amikor megbököm magam véle, amikor felkelt a nap, és az első rigó fütyülni kezd.
Az éjjelből hajnalt teremtettél, és nem akarod megváltani a világot. De minek is? Én sem csinálok semmit, csak füvet rágcsálok, de nem gondolok a múltra, csak egy kicsi részletére. Emlékszem egy meredek hegyoldalra, ahol hosszan üldögéltem, s körülöttem szőlő ültetvény volt. A házak pici dobozkák voltak a távolban. Akkor értettem meg, hogy szőlő szívekben lakom. Magházak védenek, de majd felnövök, hogy egy rothadás beletiporjon a földbe, hogy egy aszott emlék se maradjon utánam. A Naptól kérek életet, éjektől meg enyhet adó nyugtot. A szőlő alatt citromfüvek laknak, millió kis citromfű. A reggelek sárga paradicsomát miért szakítod le ócska kolbászok mellé? Az a reggel ígéretéé, hogy érni fog. Beleharapok és szétfröccsen az ízletes vér. Nézem a kisembert. Beszélek hozzá halkan.
Elfelejtettem a mozdulataidat, amiket te élsz át ezen a hajnalon. Hívlak, gyere most a rétemre. Az sem baj ha esik, ne zavarjon! Hűség, szeretkezés. Látod, magába fogadja a cseppeket a korhadt ág. A szél port fúj, a Nap meg óvatosan szárítja. Esőszagú hajnalaimban bújnak a madarak. Átázott a régi csűr földje. A hozzátámasztott létrák az égig érnek. Mindenfelé szitakötők kelnek életre. A mángorlók mosni készülnek a patakban. Kiszáradt tökgyaluk szomjazzák a termés érintését. Megfesti önmagát a táj. A földet, a csűrben valaha úgy döngölték, mint a fecskék a fészküket?
Ilyen levelet írnék én istennek. Aztán egyszer csak leülne mellém a nagy faasztalhoz. Mondaná, hogy adtam néktek fényt, ez a hajnal. Teremtettem sötétet, puha karú nőt. A többit meg már látta az a nagy fa amott, amikor az első madár feltűnt az égen. Adj ennem, messziről jöttem! Jóféle pálinkával kínálom. Állok és nézem az arcát, A szeme körül sűrű nevetőráncok. Edd csak meg az összes gyümölcsöt és minden étket!
Látom, a szeder is mosolyog. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
