NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója Legutóbbi olvasó: 2024-12-26 11:44 Összes olvasás: 52962| 24. | [tulajdonos]: V. | 2019-09-24 10:46 | A kritika szerepe?
Hogy mi a szerepe a kritikának? E pillanatban, azt hiszem, legföljebb arról beszélhetünk, mit tehet egy kritikus a nem kifejezetten irodalombarát szellemi környezetben. Mint a vakond, beáshatja magát a könyvei közé, tehetsége, munkabírása, lelki ereje szerint dolgozhat. A többit a jóistenre bízza, aki állítólag cirka száz éve halott. Írhat, ha nem a mának, akkor, parafrazálva Szőcs Gézát, a huszon-valahányadik századi utókornak, amely szövegünket talán, mint nyelvemléket fogja olvasni.
Régebben úgy hittem, hogy az az értékrend, például a magyar irodalomban testet öltött nyelv megbecsülése, szeretete, mely számomra és nagyon sok ember számára ma még eligazító, mindenek ellenére is folytatódni fog. Bíztam a társadalom önkorrekciós készségében, például a masszív magyar iskolarendszerben, amely képes lesz átörökíteni a hagyomány folytathatóságát míg lezajlik e kusza, indulatos rendszerváltozás. Ma már nem nagyon hiszek ebben. Lányom egyik volt osztálytársát kéttannyelvű, nemzetközi érettségit adó, alapítványi gimnáziumba íratták be – egyébként sem sznobizmussal, sem kozmopolitizmussal nem jellemezhető – szülei, ahol igen magas szintű a nyelvoktatás, viszont minimális a közismereti tárgyakra fordított figyelem, és nincsen magyar nyelv és irodalom tantárgy. A legcsekélyebb irónia nélkül mondom: az iskola működtetői – tán nem ismerve Kosztolányi idevágó passzusait – valószínűleg előrelátóan és humánusan gondolkodnak; nem terhelik fölösleges ismeretekkel a fiatalokat, energiáikat célirányosan használhatják. Minek tekintsem a jelenséget? Hóbortnak vagy egy eláltalánosodó folyamat első stádiumának?
Végül egy figyelemre méltó élményemet hadd meséljem el. A Könyvhéten több ízben együtt dedikáltam Kányádi Sándorral. A gyakorlatban ez az “együtt” úgy nézett ki, hogy ő dedikált, én meg nézelődtem. Megdöbbentő volt számomra, hogy a dedikáltatók – akik olykor órákat utaztak azért, hogy találkozzanak a költővel – zöméről (kétharmadukról, 80 %-ukról) kiderült Erdély-kötődésük. Félszeg felszabadultsággal azonnal elmondták, mi fűzi őket Erdélyhez; ők vagy eleik települtek át, Bécsből, Németországból vagy Izraelből jöttek, vagy az ott élőknek viszik a könyvet. Verssorokat mondtak, a szülőföld emlékét. Egy pillanatra külön sziget teremtődött mindannyiszor, és ez a sziget az otthonosság szigete volt a budapesti, magyarországi – állítólag az “anyaországi” – idegenségben. Azokban a pillanatokban ott arra gondoltam, hogy talán el kell veszíteni a nyelvi környezetet, valamennyire talán magát a nyelvet is, hogy visszatalálhassunk hozzá.
Pécsi Györgyi
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
