NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója Legutóbbi olvasó: 2026-01-15 18:16 Összes olvasás: 67042| 22. | [tulajdonos]: III. | 2019-09-24 10:22 | A tolerancia nevében
A kultúra/irodalom szerepének, tartalmának átalakulásával, a “paradigmaváltással” együtt bizonyos magatartásformák is megváltoztak. A céh tisztelete pl. Jellemző, ahogy erről Andrzej Wajda ír: “Amikor elkezdtem rendezni, mozijainkban Bergman, Fellini, Antonioni, Kuraszowa művei mentek, a francia ’új hullám’, Elia Kazan, az angol ’dühöngő ifjúság’ munkái. A mozinak nevelő, kulturális feladata volt, Laurence Olivier Hamletje pedig tömegeket vonzott. A hadiállapot idején, az ’elég a politikából!’ jelszavával olyan filmeket hoztak be Lengyelországba, amelyeket korábban minden kulturális miniszter szégyellt volna, tanácsadói pedig benyújtották volna a lemondásukat, megtudva, hogy ilyen filmek mennek a mi mozijainkban!” Egyik, a tömegfilmek eluralkodását elemző filmes tanácskozáson arra a következtetésre jutott, hogy a lengyel film létét nem a gazdasági válság, hanem a filmkészítők tájékozódó képességének hiánya fenyegeti. Felszólalására a következő kollegiális választ kapta: “…ha kívánhatnék magamnak valamit, mint a Wajda-filmek nézőjének, akkor mindenekelőtt azt kívánnám, hogy Wajda ne foglalkozzék többet velem és a kívánságaimmal. Ne csupán az enyéimmel – semmi köze hozzá – de a másokéval sem. Fejezze be a szolgálatot, és végre magának akarjon filmet csinálni, olyat, amilyet meg tud álmodni.” Így a nyegle kioktatás, gondolom az unalomig hangoztatott tolerancia nevében. Hasonló példát a magyar irodalmi életből is hozhattam volna. Tolerancia és/vagy közöny a társadalom széles rétegébe behatoló álirodalom ellen, valamint a “más” értékrend teljes fumigálása, nem ritkán hisztérikus türelmetlenséggel, mely elbizonytalaníthatja az amúgy is kételyekkel, dilemmákkal teli, számomra rokonszenves literátort, aki nem ítél elhamarkodottan, pláne nem erőszakosan, a csatatérről pedig jobb érzése visszatartja. Szeretetteljes szigorából kivonja a szigort.
Kivonja, mert minél jelentősebb az alkotó, s minél nagyobb publicitású a fórum, ahol írása megjelenik, azzal arányosan rakódik a mégoly ártalmatlan szakmai bírálatra is a politika sallangja. A politikából, ideológiai hatalmi harcból begyűrűző (onnan táplált és táplálkozó) bizalmatlanság a legjobb kritikus, irodalmár személyes hitelét is kikezdheti. A mai mérgezettséget jelzi, hogy még a konszenzussal elfogadott (nem sok ilyen van), művek, életművek egyszerű szakmai értelmezést is gyanakvó ideologikus bizalmatlanság fogadja. Nem csak az író, a szerkesztő, a kritikus is politikai taposóaknák fölött táncol. Ismét külhoni példát mondok: Amikor 1960-ban Albert Camus meghalt, és megtalálták nála be nem fejezett önéletrajzi regénye kéziratát, özvegye azonnal a kiadásra gondolt, s elvitte a kéziratot a Gallimardhoz. A kiadó “egyértelműen azt tanácsolta neki, hogy egyelőre semmiképpen ne jelentesse meg: Camus-nek nagyon sok ellensége van, nem szabad újabb támadási felületet adni nekik egy félig kész, piszkozatban lévő, bizonyos gyengeségektől sem mentes szöveggel. Camus a halála előtti időszakban teljesen magára maradt, támadások kereszttüzébe került, majdhogynem köznevetség tárgya lett. /…/ Mint emlékezetes, Magyarország 56-os megszállását is megbélyegezte, A lázadó ember című tanulmánykötetében mindenfajta totalitárius rendszer ellen élesen föllépett. A /szakma?/ ezt nem bocsátotta meg neki és példátlan hadjáratot indított ellene, aminek még ma is érezni az utószelét. Nem egy fanyalgó, lekezelő, irracionális dühtől átitatott kritika jelent meg erről a torzóban maradt remekműről is” – írja Az első ember előszavában a magyar kiadó. A kiközösítéstől a Nobel-díjas Camus-t talán csak tragikus halála kímélte meg. Gondolom, a tolerancia jegyében. Szándékosan idéztem távoli példát, átugorva egy taposóaknát, mert, ahogy Tóth Erzsébet írta, “áruld el, kit olvasol, és megmondom, kire szavazol” – én pedig, bár természetesen megvan a magánemberi véleményem pártokról, egyebekről, minden belső tiltakozásom ellenére minden megnyilvánulásommal ideológiailag, politikailag is osztályozva, és megjelölve vagyok. (Melyik lapban ír, kiről ír, stb.. Talán mellékes is, hogy mit.)
Márai Sándor szerint az európai kultúrát a termékeny feszültségek tartották meg és vitték előbbre. A magyar irodalmi múlt is tele van ellenségeskedéssel, kiszorítósdival, fölszított indulatokkal, de ez idáig valahogy belül tudott maradni a Márai említette termékeny feszültségen, a különböző irányzatok harca ösztönzőleg hatott az egész folyamatára. Ma csak annyiban beszélhetünk konszenzusról, hogy kijelentsük, a mai Magyarországon nem termékeny feszültségek uralják a szellemi köztereket. Görömbei András megállapítása szerint a kánonok egymás mellett beszélnek el. Az értékrendek olykor szinte egymás negatívjai.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
