Uraim, innen írok, nem akarom tovább terhelni a közösségi célokra létrehozott oldalt (Dokk-találkozó Veresegyházon?).
Úgyis, mint EGYELŐRE egyetlen „XX” (a meghatározás Duma Györgytől), felelősnek érzem magam a kialakult tragikomikus hangulatért. Tekintsék a péniszirigység megnyilvánulásának a 36. bejegyzést. Vállalom a „felhorgadt feminizmust” is, bár most kivételesen csak azért, hogy még ebből a szerepből kiszólva megjegyezhessem: az XX-eknek nem valamijük nincsen, hanem valami másuk van (a magamfajta gyengülő hormonháztartású vén boszorkáknak is.)
A süllyedő hajót illetően is van egy mentőötletem: legyen nekem is farkam augusztus 25-én, ha nem is ott, ahol a fiúknak. A kompromisszum kedvéért ugyanis megtehetem, hogy nem kontyba kötöm aznap a hajamat, ahogyan mostanában szoktam, hanem kislányosan lófarokba. Azt majd jól meg lehet huzigálni, megengedem bárkinek – itt az előbb egy név állt, de kihúztam („agyamban kopasz cenzor ül”, ez nem hangzott el sajnos tegnap a Sziámi-koncerten). A kurkászás erősíti a közösségi kohéziót, ezért még azt is megengedem, hogy átvizsgálják, nincs-e valami gyanús nem oda való a lófarkam alatt.
Nemodának üzenem: ivarérett felnőtteket tanítok, ne féltse tőlem a gyerekeket, nem én vagyok a Paidagágász néni, de ha már ő is szóba került, előkerestem az ide vonatkozó Weöres-verset:
Kisfiúk témáira (7)
Pityu és Pöszi az óvodakertben mindenfélét sinálnak ni mijen dicnók a többi óvodások körülöttük álnak nézi a Paidagógosz néni pfuj mekkora dizsnók űrlapot és hegyes tollat ragad dühtől hullámozva ír. Tüzdelt Zülők! Máskor scináljanak jobb jerekeket. És felelnek a zülők: Kedves Paidagágász Néni! Hun házasodunk hun meg elválunk különb féle jerekekkel kísérletezünk.
"Nem eszik olyan forrón a pörköltet" -- jeligére itt nem várom a lehetséges válaszokat.
(Eléggé körbekerültük a témát, de ha valaki úgy érzi, neki feltennie az i betűre a pontot, megteheti, persze).
A menetiránynak háttal utazom a buszon, látom az egész utasteret. Késő délután van, az egyik szemben ülő férfi jobb fülkarimáján vörösen átfénylenek a lemenő nap sugarai. Csodálkozva nézem, olyan élénk színe van, mint a tenyeremnek gyerekkoromban, amikor zseblámpával átvilágítottam. Középen a jegykezelő automata prizmája világít. Neonzöld fénye a ragyogó piros füllel a háttérben olyan, mintha egy szemafor villogna mindkét jelzőlámpájával egyszerre. Szabad-tilos. Szabad-tilos.
Az égő fülű a telefonját nyomkodja. Mit sem sejt a közelgő balesetről.
Kedves Anikó, megerősítem, hogy a lényegben egyetértünk, abszolút nem kell szabadkoznia. Sajnos, a tény a fontos: minden hibás vers ismét hibásan kerül a helyére...
A harmadik éjszakámat töltöttem a teraszon. Már tízkor kifeküdtem. Matrac, vastag vászonlepedő, párnák, paplanok, könyv, fejlámpa, dermatológiailag tesztelt szúnyogriasztó, Vape Dermi Sensitive. A könyv Dragomán György Máglyá-ja. A 166. oldalon járok, most kezdek belejönni az olvasásba, de kint mindig hamar elálmosodom, legfeljebb öt oldalt haladok. Az utolsó sorokat másnap újra kell olvasnom. Öt oldal, a fejlámpával a homlokomon alszom el, érdekesen nézhetek ki. Felébredek, leveszem a fejlámpát, leteszem a fal mellé a könyvvel együtt. Nem lát senki.
A jobb oldali szomszéd felé minden este kiterítek valamit, legtöbbször az aznap kimosott ruhát, egy törülközőt vagy egy lepedőt. A másik szomszéd erkélyén nem üldögél esténként senki; napközben is ritkán látni őket, mintha nem is laknának már itt. A gyerekek nagyok, a szülők pár éve elváltak.
Fel kellett kelnem éjszaka pisilni. Olyan mélységes csönd vett körül, hogy egy pillanatra összeszorult tőle a szívem. A nappal tele van zajokkal. Az éjszaka is. Óránként jár a 22-es busz, felhallatszik a völgyből a dübörgése, ha más járművé nem is, de most, úgy látszik, elment már mindkét irányban a legutóbbi éjszakai járat. A kutyák sem ugatnak, pedig telihold van. Elfelejtettem, hogy ekkora csönd létezik. Puha és meleg, mint az ágynemű, amibe visszabújok.
Reggel újraolvasom azt a részt, ami fölött elnyomott az álom:
„A szén a papíron van, a mozdulat a kezemben, már közben tudom, hogy jó lesz, ez a vonal jó lesz, olyan, amilyennek lennie kell, és tudom, hogy nem szabad erre gondolni, nem törődhetek azzal, hogy jó lett, persze, ha rossz lenne, azzal törődni kéne, de ha jó, akkor nem számít, csak azt jelenti, hogy nem kell abbahagyni. A papír fehér, a szén fekete, a rajztanár nem magyarázta meg, hogy ez mit jelent, húzom, és ahogy kibomlanak a vonalakból a törzs görcsei, megértem. Azt jelenti, hogy butának kell lenni, rajzolás közben butának kell lenni, nem vaknak és nem hiúnak, csak elég butának ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy a vonal csak egy vonal, akkor is, ha több akar lenni.”
A harmadik éjszakámat töltöttem a teraszon. Már tízkor kifeküdtem. Matrac, vastag vászonlepedő, párnák, paplanok, könyv, fejlámpa, dermatológiailag tesztelt szúnyogriasztó, Vape Dermi Sensitive.
A könyv Dragomán György Máglyá-ja. A 166. oldalon járok, most kezdek belejönni az olvasásba, de kint mindig hamar elálmosodom, legfeljebb öt oldalt haladok. Az utolsó sorokat másnap újra kell olvasnom. Öt oldal, a fejlámpával a homlokomon alszom el, érdekesen nézhetek ki. Felébredek, leveszem a fejlámpát, leteszem a fal mellé a könyvvel együtt. Nem lát senki.
A jobb oldali szomszéd felé minden este kiterítek valamit, legtöbbször az aznap kimosott ruhát, egy törülközőt vagy egy lepedőt. A másik szomszéd erkélyén nem üldögél esténként senki; napközben is ritkán látni őket, mintha nem is laknának már. A gyerekek nagyok, a szülők pár éve elváltak.
Fel kellett kelnem éjszaka pisilni. Olyan mélységes csönd volt körülöttem, hogy egy pillanatra összeszorult tőle a szívem. A nappal tele van zajokkal. Az éjszaka is. Óránként jár a 22-es busz, felhallatszik a völgyből a dübörgése, ha más járművé nem is. De most, úgy látszik, elment már mindkét irányban a legutóbbi éjszakai járat. A kutyák sem ugatnak, pedig telihold van. Elfelejtettem, hogy ekkora csönd létezik. Puha és meleg, mint az ágynemű, amibe visszabújok.
Reggel újraolvasom azt a részt, ami fölött elnyomott az álom.
„A szén a papíron van, a mozdulat a kezemben, már közben tudom, hogy jó lesz, ez a vonal jó lesz, olyan, amilyennek lennie kell, és tudom, hogy nem szabad erre gondolni, nem törődhetek azzal, hogy jó lett, persze, ha rossz lenne, azzal törődni kéne, de ha jó, akkor nem számít, csak azt jelenti, hogy nem kell abbahagyni. A papír fehér, a szén fekete, a rajztanár nem magyarázta meg, hogy ez mit jelent, húzom, és ahogy kibomlanak a vonalakból a törzs görcsei, megértem. Azt jelenti, hogy butának kell lenni, rajzolás közben butának kell lenni, nem vaknak és nem hiúnak, csak elég butának ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy a vonal csak egy vonal, akkor is, ha több akar lenni.”
Kedves Anikó, ha erre fut ki a reagálása: "Tudom én, hogy nem könnyű a szerkik élete. :)", akkor valamit nagyon elronthattam a fogalmazásomban. Azt meg tapasztalatból tudom, hogy a félreértések tisztázásának megkísérlése nagyságrendekkel komolyabb félreértésekhez vezethet.
Nagyon örülök a hasonló felvetéseknek, mert az igényesség és a minőség megcélzását látom bennük. Ha szabad egy kis kitérőt tennem: a háttérben dolgozó "szerkik" jogosan viselhetik ezt a megkülönböztető megnevezést az irodalmi szerkesztőkkel szemben, hiszen részben szűkebb, részben lényegesen szélesebb körű (volna) a feladatuk: lektor, korrektor, cenzor (!), moderátor, sőt bizonyos vonatkozásokban művészeti és műszaki szerkesztő szerepet is be kell(ene) tölteniük. (Amíg ilyen szerepben tevékenykedtem, igyekeztem legalább a szövegek tisztességes helyesírásának elérésére törekedni.) Belátható azonban, hogy ha valaki egy-egy versre egy vagy két percet szán, illúzió mindezt elvárni.
