NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 13:51 Összes olvasás: 6122| 7. | [tulajdonos]: 4.nap:Péntek | 2018-01-13 23:03 | Csak sejtem, hogy már
P
ÉNTEK van, mivel úgy lüktet a fejem, hogy egészen biztosan sokáig ki lehettem ütve. Iszonyatosan kimerültnek érzem magam és percekbe telik mire a szemem felfogja az élességet, kitisztítja a homályt.
Lábakat látok a szemtengelyemmel vízszintesen, homogénszürke falakat, zúgást. A földön fekszem, súlypontom húz, körülöttem alakok körvonalazódnak, és felfogom, hogy ez egy lift, amivel haladunk lefelé. Vészjósló zúgással suhan a tompa pontfénnyel megvilágított rámpa, melynek gyomrában két őr pózol böszme, plazmavetős M101-esekkel, fekete ruhában, bevetési maszkban, szkennersisakkal. De ahogy jobban megnézem, észreveszem a vállukra varrt címerpajzsot is. Ezek Begyűjtők. Nem jelenthet semmi jót. A Begyűjtők az utcákat fosztják meg a felgyülemlő mocsoktól. Mindegy, milyen jellegű. Ők szedik össze az elhullott tetemeket is, ás bármi mást, amire felhatalmazást kapnak.
Arcukat nem látni, csak fejük tekereg körbe ritmikus hullámban a tömegen, amely nagyjából húsz fős lehet. Jó nagy lift ez, teherszállításra tervezhették, pont az ilyen magamfajta csőcseléknek. A többi körülöttem lévő is mind civil. Egy szakadt Ellátót látok gubbasztani a sarokban, de a többi mind szürke. Jórészt férfiak, csak egy-két nő akad. Csapzott ruházatuk, sivár arckifejezésük, lemondó tekintetük elárulja, hogy mindet az utcáról gyűjtötték be, akárcsak engem.
Nincsenek illúzióim afelől, hogy mekkora slamasztikába keveredtem, de most már azért is kitartok amellett, hogy hagyom megtörténni dolgokat. Hagyom, mert tudom, hogy eljön a fordulópont.
Mindig eljön.
Bár önhibámon kívül megint benne vagyok a slamasztikában, nincs meg a szokásos érzés, amely normális esetben ilyenkor utat kellene, hogy törjön magának a torkomban. Nem ébred a tehetetlenségérzéshez hasonló szorongás. Hogy már megint, hogyan lehetséges, hogy pont én, pont velem. És miért is ne? Felejtsük már el, hogy a világból azt kapod, amit belésugárzol. Avagy mégis?
Meggyötört arcok bámulnak maguk elé körülöttem. Ruhájukon égésnyomok, csakúgy, mint az enyémen, keresztül kasul a mellemen és a derekamon. Sokat látott tekintetek, elernyedő akaratok, és úgy látom, rajtuk is végső megnyugvás tapad a változhatatlanban. Különben meg hol vannak a könyveim? Ezért küszködtem annyit értük? Már megint csak az derül ki, hogy nem érdemes semmit tenni, azért ami fontos nekünk, mert annál keservesebb a veszteségük?
- Gyerünk felállni! – üvölti hirtelen az egyik maszk torz hangja, a hozzájuk tartozó kezekben pedig a fegyverek fenyegetően körbepásztáznak. Aki tud, feláll, aki nem, annak segít a társa, mert az elgémberedés, a hideg és a szomj meghozza a hatását. A lift egyszer csak megáll, halkan szusszan egyet, majd nyílni kezd az ajtaja.
Konok, vörös fényű xenon sorlámpák által kijelölt folyosó tágul elénk egy tucat nyüzsgő fegyveressel. Kutyaként taszigálnak kifelé a liftből, oldalba löknek, terelnek. Szorosan mellettünk maradva vezetnek minket egy másik helyiségbe, ami egyfajta fogadóterem. A végében újabb ajtók, az ajtók előtt asztalok sora, ahol orvosokat látok, mellettük meg további egyenruhások pózolnak. Ruhájuk feketesége beleolvad a falakba, szkenner-sisakukra műanyag mámort permetez a ragyogás.
Az orvosok szigorúan merev tekintete úgy pásztáz minket, mint legyőzött prédákat. Fejük felett hatalmas holo-kivetítő, egészen fel a plafonig. Ahogy nyöszörögve, sorokba rendeződve haladunk az asztalokig, látjuk, hogy digitális glosszáink jönnek fel sorban rajta egyesével. Ott van a sorszámunk, a besorolásunk, munkahelyek, rendőrségi adatok, minden. Csoszogunk előre, és bámuljuk múltunk digitális kefekivonatait, míg sorra nem kerülünk.
Az orvosok kezében chip-leolvasók, de egyik sem szól egy kurva szót sem, mintha minden olyan természetes lenne. Egyesével leolvassák rólunk a kódokat, aztán egy digitális tűvel DNS mintát is vesznek. Amikor rám kerül a sor, végigmérem a csuklómat ellenőrző köpcös orvost, aki akkor is ellenszenves lenne, ha nem ilyen körülmények között találkozunk. Tipikus agyontanult okostojás feje van, rágcsálókéhoz hasonlatos pofazacskója, hetyke kis Hitler-bajusza és a belei fölött trónt ülő zsírpárnái minden mozdulatánál meglökik az asztal szélét. Egy újabb kisebbségi komplexusos féreg, aki se nem erejével, se nem személyiségével nem érvényesülhet, ezért hát puszta tudását bocsájtotta áruba a világ zsarnokságának. Hisz minél kisebb valaki, annál nagyobb benne az igény, hogy az emberek fölé emelkedhessen és azok csak bizonyos távolságból nézhessenek rá.
Az iktatásunk alatt egyikünk sem mer ellenállni, az egész jelent szinte szótlanul zajlik, megilletődöttséggel kevert furcsa belenyugvással részünkről, és közönyös, túlontúl berögzült megszokással az övékről.
Miután a nőket külön előre elvezetik, minket is továbbtessékelnek, és további zárt folyosókon át négyes szobákba kerülünk. A miénk a 3327-es. A lapjaim pedig a következőek: egy medveformájú óriási néger, böszme szakállal, olyan ötven lehet / egy fiatalabb, markáns képű szőke, amolyan sportos alkat / és egy huszonéves, három orrlyukú mutáns.
A szoba viszonylag tágas, középen asztal, székekkel, és két szekrény is van. Ablak azonban sehol, csak a hideg műfény lüktet felettünk. Az ágyakra előre odakészítve a viselendő hófehér ruházat. Még egy külön fürdő is be van építve. Micsoda kényelem – saját fürdő. Fogalmam sincs, milyen mélyen lehetünk, és az jut eszembe, hogy talán már a büdös életben nem látom a violaszín felhőket.
Olyan az egész hely, mintha egyszerre lenne börtön és bentlakásos otthon. Mint azt később is megtapasztalom, nem kifejezetten börtönökre jellemző szokatlan kényelem uralkodik, de ettől eltekintve rabok vagyunk. Társaimtól megpróbálom megtudni, hogy mi is történik, de csak viszonylagos sikerrel járok. A medvehátú néger rögtön elfoglalja az egyik alsó ágyat és befordul a fal felé, a szőke srác meg, amint becsukódik a légzáras párnaajtó mögöttünk, máris elviharzik tusolni. A kis finnyás.
A mutáns barátságosnak tűnik, vagy legalábbis normálisnak, azt leszámítva persze, hogy három orrlyuka van. Úgy fest, már volt dolga a hatalommal, és mikor szóba elegyedek vele, mutogatja az eddig szerzett sérüléseit, elmagyarázza az elmúlt napok eseményeit, amelyekről én csúnyán lemaradtam a tivornyázás miatt. A kormánypropagandától bűzlő médiában amúgy sem lehet sok mindent megtudni, hisz jórészt torz, szubjektív szempontból közvetítenek, kommentelnek és ferdítve kommunikálnak, ami érthető: a hatalom nem szereti, ha alattvalói gondolkodnak, ezért előre programozott panelekből építkezik. Elkötelezett híveik uralják a digitális információs tereket, ahol a másfajta vélemények nem lehet maradása. Ha kritizálsz – még ha nem is rossz szándékkal, csupán érdeklődve – akkor ellenség vagy. Ha nem bólogatsz, mint a többi birka, nem tartozol közénk.
A mutáns, akit Rory-nak hívnak, azonban elég sok háttér információ birtokosa, nem mondja, de nyilván kapcsolatban áll az Ellenállással. Vöröses hajó, magas, nyúlánk teremtés, arckifejezése erélyes, vonásai szépek, szemöldöke határozott. Látja, hogy vevő vagyok a szövegére, és amúgy sincs mivel elütni az időt, tehát jobb híján érdeklődéssel hallgatom. Talán azért is, mert hamar kiderül, hogy alapvetően ugyanazt gondolja a jelenlegi rendszerről, mint én, csak ő fele annyi idős, tele energiával és látszólag csorbíthatatlan vehemenciával.
- Ebben az országban bizonyos rendeleteket kifejezetten csupán azért hoznak létre, hogy be nem tartásukért lehetőség legyen büntetést kiszabni! – ágál dühösen a jelenlegi vezetés belpolitikája ellen. Úgy érzi, a kormány csak annak a feltétlen híveiből, gazdasági partnereiből álló szűk rétegnek kormányoz, melyek szavazata elegendő a többségi kormányzáshoz az eleve a saját előnyükre kiélezett választási rendszerben. De jelenleg egyetlen ütőképes ellenzéke sincs a rablógazdálkodó rendszernek, ezért Rory szerint a kisemmizett nép csak a saját erejére számíthat. Akadályozni kell a gépezet működését, kábeleket elvágni a föld alatt, transzfer-alagutakat aláaknázni – már-már sablonosan sematikus gerillaharcot kell folytatni. De a tegnapi napon kissé eldurvultak a fejlemények. Senki nem számított ilyen éles összecsapásra.
- Valaki köpött. De még valószínűbb, hogy a saját embereik fordultak ellenük. Volt az a stróman, akivel a miniszter összebalhézott múlt héten. A fickó a sajtóban legecizte a vezértkart. Hatalmas botrány.
- Ez most volt? - kérdezem, és ráébredek, hogy szánalmasan kezdem elveszteni a fonalat a valósággal.
- Valamin összevesztek, és úgy döntöttek, felkavarják az állóvizet. – folytatja a mutáns - Tudták, hogy hol fogunk felbukkanni, ismerték a menekülési útvonalat is. Valaki leadta az infókat, látszott, hogy egymásra is vadásznak, mi csak a csali voltunk. És most nagyon megszívtuk.– teszi hozzá, furcsán-torz orrhangján, és a néger hátát figyeli. – Soha nem jutunk ki innen!
- Mi ez a hely egyátalán? - kérdezem, pedig van róla sejtésem, és nem is akarom hallani a választ.
- Nem tudom pontosan – feleli - én is ki voltam ütve egy ideig. Arra tértem magamhoz, hogy becsukódik a lift ajtaja. Jó sokat mentünk, te nem láttad. Kurva mélyen lehetünk a föld alatt. Ez valami eltitkolt bázis.
- De hát mindent eltitkolnak. - vetem közbe.
- Megtesznek mindent, de az Interlink sötétebbik oldalát nem tudják irányítani. Van egy kis réteg, aki nem fogadja el ezt a sorsot, aki még képben van, és próbál feltűnés nélkül szervezkedni. Régóta készültünk, hogy végre tegyünk valamit. Ez a kormány csak a saját érdekkörét táplálja. A kisembereket nem veszi számításba, felesleges hulladék vagyunk számukra. A törvények alkotmányellenesek, a javak egyenlőtlenül vannak felosztva, a sajtószabadság csak illúzió. Nem hagytak más választást, mint az erőszakos ellenállás.
- Az ellenállás még nem elég erős, hogy átvegye a hatalmat – vágom vissza nyeglén - Kevesen éltetik, mert a lakosság egy része vagy le van kenyerezve, vagy megfélemlítve – mondom teljesen komolyan és közben érzem, hogy már nagyon jó lenne inni valami folyadékot, meg enni valamit, különben semmi erőm nem marad.
- Ha senki nem tesz semmit, akkor semmi nem változik! – leheli az arcomba, gyomorból jövő őszinte meggyőződéssel. - Vagy téged nem zavar, amit művelnek velünk? A globális természeti pusztulás nem változtatott a zsarnokok és az elnyomók hozzáállásán. Sőt. Még kapzsibbak lettek. Féltik a bőrüket. Mindent maguknak. Nincs elég lakás, az emberek a sikátorokban fagynak meg, nincs elég élelem, nincs munka, és aki nem dolgozik, üldözik és hagyják meghalni. Az egyensúly nemkívánatos többé.
Ó ez az elpusztíthatatlannak tűnő idealizmus, ezek az izzó szemek, a nyers düh, ami az íriszhártyák mögött rétegződik. Bárcsak egy kicsit újra érezhetném bármivel kapcsolatban ezt a rég elfeledett tüzet. De bennem már kiégett, s noha tudom, hogy bármikor újra képes lennék felcsiholni magamban, ha úgy igazán tényleg akarnám - valójában már nem fog újraéledni soha. Mert tudnám, hogy mindhiába: semmi nem változik. Elnyűtt és üres lettem, miközben lassan gázolok fekete álmaim sűrűjében, ahol én magam már nem vagyok létező, csak a tudatom: hézag, amely gondolkodni és észlelni képes.
- Engem nem kell meggyőznöd, egy oldalon állunk, csak én már leszarom az egészet. Lázadtam én már eleget, és semmi nem lett jobb. Ezen felül meg ne csodálkozz a mindent magának akaró rezsimen: kevés a szárazon maradt terület, és délen még mindig zűrös a helyzet a vallási fanatistákkal. Védik, amijük maradt. Túlélés. Töltelékekre meg nincs szükség. Te is csak töltelék vagy.
- Na persze. De azt a kevés területet is a csatlósaiknak osztogatják, úgy tesznek, mintha rendben lenne a gazdaság, közben meg pusztulunk. De az emlékművek avatóira bezzeg van keret. A hősökre, akik az elmúlt években meghaltak helyettünk. Csakhogy őket már nem hozzuk vissza, nekünk viszont túl kell élnünk valahogy. De a kormányt csak a saját túlélése érdekli. És még röhög is rajtunk, hogy a rendeletekkel meg a törvénymódosításokkal minden héten szűkebbre szabja az életünket. Tudod, nekem sincs már mit vesztenem. Apám az első Mutánsok Próbáján halt meg, a többieket elvitte az egyik vírus. Hat évig éltem napról napra, mígnem megtaláltam a célom, ami az egyetlen maradék szóba jöhető célom. Érted? Nincs más. Ha nem jön össze, akkor vége. Érted?
- Azon sem lepődnék meg, ha mind így lennénk ezzel, akik idekerültünk. – felelem, és nem tudom, mit meséljek el neki hirtelen az elmúlt húsz évemből. Volna min csodálkoznia. Ám ekkor a szőke fickó kilép a fürdőből, és szúrós tekintettel vizslatja a négert
- Alszik? –kérdezi tőlünk.
- Nem tudni – felem – még nem mondott semmit.
- Jobban tennétek, ha ti is befognátok! Túl sokat beszéltek! - dörmögi a falat beterítő hát mögül egy hang.
- Miért mi lesz, kicsinálsz? – veszi magára rögtön a szőke. – Nehogy azt hidd, hogy beszarok tőled. Mentem már neki ilyeneknek, mint te
- Az a te bajod. De itt nem én vagyok az ellenséged. – fordul meg a néger, és tekintélyt parancsolóan néz. – Én ugyanúgy az utcáról jövök, kölyök.
- Csodálom is. A magadfajtákat már rég kicsinálta a rendszer. – veti vissza amaz.
- Mégis itt vagyok, látod. Szóval épp ezért kellene kussolnod. De ez már mindegy: itt aztán úgy se húzzuk sokáig.
- Tudsz valamit – hümmögöm élcelődve, de a néger nem zavartatja magát és folytatja:
- Engem nem ütött ki az áram. És amit láttam, csak megerősíti a pletykákat, amelyeket hallottam.
- Na és mit hallottál? – kérdezi érdeklődve a szőke. Amaz egy darabig hallgat, aztán belekezd:
- Régebben pankrátor voltam. Akkoriban elég sok befolyásos embert megismertem. Olyanokat, akiknek még most is jobban megy. Egyiknél - másiknál testőrként is dolgoztam később. Arra persze nem számítok, hogy bármit is tudnának tenni értem most, de azt hiszem, ez az a hely, amit néha emlegettek. Beszéltek egy helyről az egykori Shetland-szigeteknél. Egy hely az elit részére. Egy labor. Egy börtönkórház, vagy mi. Úgy hírlik, az utóbbi időben itt tartják fogva a kivontakat.
- Kivontakat?
- Akiket kivontak a rendszerből. akik nem szerepelnek nyilvántartásokban, bűnözők, selejtesek, munkanélküliek, kegyvesztettek, lázadók. Mi már nem szerepelünk sehol, hivatalosan nem is létezünk. A törvény értelmében, akiket politikai lázadáson kapnak, akár le is lőhetik.
- Az új kor áldása. - vicsorog a szőke -A természeti pusztítás mellékzöngéje. Az úgynevezett túlélés érdekében bármit megtehetnek.
- És meg is tesznek – vág közbe Rory - Kell a hely és az élelem. Annál több jut nekik, minél kevesebben vagyunk.
- Ennél még többről van szó. A kivontakat donorként használják föl azok részére, akik képesek megfizetni. -folytatja a medve.
- Mi a szar? - kérdezem, és kurvára elegem van abból, hogy már megint itt tartunk. Futószalag-túlélés.
- Egy kurva alkatrész leszel hamarosan. Valakinek a mája. Vagy a szíved. Én láttam, hova hoznak minket. Szerintem ez az a hely. A tenger felett repültünk egy tömegszállítóval.
- Ó a büdös picsába! – horkan fel a szőke.
- Itt döglünk meg! Mondtam! – kontrázza Rory - hát, akkor ennyi! – vágja magát az alsó ágyra - Világos, hogy nem adom oda a szerveimet valami kőgazdag köcsögnek, hogy meghosszabbítsam az idejét, amit az enyémből vett el.
Azt sem tudom, mit mondjak. Végül is beletörődtem már, hogy az életemnek nem sok értelme van, de azért nem így terveztem. Nem is tudom, hogy terveztem. Nem terveztem sehogy, mégis valamiféle szorongás kerekedik bennem. Nem azért mert jó eséllyel hamarosan meghalok (hiszen erre már amúgy is készülök egy ideje) – nem félek a haláltól – hanem, hogy ilyen módon. Többnyire az értelmetlenség és a hiábavalóság szokott aggasztani. Halálom persze nem lenne hiábavaló, hisz valaki jól járna velem. És ez engem még korántsem zavarna annyira, mint Rory-t. Az egészben csak az a bosszantó, hogy mindez mégsem az én döntésem miatt alakulna így. Ha már a fejemben lévő szabadságot is elveszik, nem marad semmi. Mindig is úgy gondoltam, az ember büszkén haljon meg, ha már nem képes büszkén élni.
Az elmondottaktól egy darabig elcsendesedik a cella, szinte hallani, hogy a fejünkben ide-oda sprintelnek a gondolatok. Próbáljuk megemészteni sorsunk alakulását, a körülményeket és úrrá lenni a tehetetlenségen, ami pillanatok alatt belénk fészkeli magát.
Aztán sorban megfürdünk, átöltözünk, és várjuk, hogy történjen valami. Tippelgetünk, hányan lehetünk itt, de nem leszünk okosabbak, viszont kezdjük jobban megismerni egymást. A négert Declan-nak hívják, és elég nagy túlélőnek tűnik, csakúgy, mint én. Csak neki brutális pofacsontja van, és Godzilla szemöldöke. Már gyerekkorában ő volt az utca Brock Lesnar-ja, mindenkit lezúzott, aki betette a lábát a környékre. Akkor szedte meg magát jobban, amikor kokaint úsztatott folyami módszerekkel a helyi polgármesterrel és barátjával karöltve. Fénykorában aztán pankrátorként kereste a kenyerét, és ez akkoriban jól fizetett. Aztán az egész birkózó szervezetüket bekebelezte a Mutánsok Próbája a pankrátorokat odadobták az arénába a mindenféle szörnyszülöttek játékszerének. Declan-nak sikerült időben lelépnie, azóta testőrködésből és alkalmi rakodómunkából él.
A szőke fazonnal viszont nem nagyon jutunk előre. A neve Angus, a felföldről jött, valami gyári munkás. Félszavakban beszél, eltereli a témát, zavarosan válaszol, de úgy vélem, közel sem annyira együgyű, mint próbálja mutatni. Talán csak a szokatlan, idegen helyzet miatt, de nekem inkább az az érzésem, hogy titkol valamit.
Rory szája viszont be nem áll. Gondolatai folyamatosan cikáznak, mindhárom orrlyuka lüktet, ahogy az érzelmek intenzíven végigjárják az egész arcát. Mindent elmesél magáról, ami csak eszébe jut, egyik történetből egy másikra ugrik, és egyre inkább olybá tűnik, mintha beszédkényszerével az aggodalmait próbálná leplezni.
- Történhetne valami csoda. Igazán. – mondja aztán már lenyugodva. – Néha még azért történnek csodák, nem?
- És majd pont veled…- hűti le Angus fanyarul.
- Miért ne? Valami isteni gondviselés….habár nem is vagyok hívó, de most azért lehet, hogy elnyomok egy miatyánkot magamban este.
- Az semmin nem fog változtatni! – dörmögi Declan – Isten nincs és kész.
- De van energia –vetem közbe, pedig kussolnom kéne, mert én aztán még arra sem volnék hajlandó, hogy imát mondjak. Pogányságom jóval több annál, mint ami általában a felszínre kerül, de sajnálatos módon hiszek valamiféle erőben. De el kell terelnem a figyelmem arról, ami épp történik – És azt lehet irányítani. Úgy vélem, mi, halandó emberek csekély mértékben vagyunk képesek erre, de akadnak, akik addig fejlesztik magukban ezeket a spirituális képességeket, hogy még működik is valamelyest. Láttam ilyesmit, nem kamu. Az erő létezik.
- De nekünk kurvára nincs időnk ezt most betanulni - lihegi Rory
- Csak koncentrálnod kell. el kell, hogy töltse az agyadat az, amit szeretnél. Folyton visszatérően, nap, mint nap. Ez még nálam is működik időnként, csak én is basztam rá, hogy rendesen megtanuljam irányítani. De többször megtapasztaltam, hogy magától megtörtént.
- Mi a szarról beszéltek? Mi ez az UFO baromság? – elégedetlenkedik tovább Declan, és arckifejezése eltorzul.
- Ez nem erről szól. Az energiáról dumálok – mondom neki, mire Rory máris közbevág:
- Amúgy szerintem az UFO-k léteznek csak nem úgy, ahogy gondoljuk. Ők is mi vagyunk egy másik dimenzióban. Ezért látjuk néha őket. Néhányan, legalább is…
- Na jó, most már tényleg befoghatnátok a pofátokat! – zárja le a témát Declan, és igazából senkinek nincs is ellenvetése. – Ennek semmi értelme. Mire készültök, falakat törtök be majd elme-trükkökkel? – Hát igen, fáradtak vagyunk, elnyűttek és éhesek, metafizikai megfejtésekre talán tényleg egyikünknek sincs szüksége, sem pedig ködös és hiábavaló reménykedésre. De azért csak le kell foglalnunk magunkat valahogy.
Eltelik vagy egy óra, és mindannyian kezdünk magunkba fordulva lecsendesedni és feldolgozni a fejleményeket. A szobát egyre jobban beteríti az emberi testek kipárolgásának jellegzetes szaga. Hiába a szellőztetés, ehhez most már hozzá kell szoknunk.
Amikor aztán szuszogva nyílik az ajtó, és két fegyőr simára vasalt króm-fekete maszkja bámul ránk, ijedten rezzenünk fel. Remélem, hogy tényleg valami kajáról van szó, mert ma még nem ettem semmit, a fürdőben lévő víznek meg furcsa íze volt. Hát akkor szépen sorban, kifelé.
Ahogy haladunk, más szobákból is csatlakoznak hozzánk, számomra teljesen ismeretlen férfiak, jórészt fiatalabbak, mint én. Ugyanabban a hófehér egyen göncben feszítünk, ami nekem kivált idegenül hat, lévén a feketével való elhivatottságom. Ennek ellenére valahogy mégis bejön ez a szerelés, önmagam megtestesülésének egyfajta ellenpólusaként tekintek rá – mintha az életem végleg kifordulván addigi kereteiből egészen eldeformálódott volna.
Sejtéseim beigazolódnak, mikor belépünk egy közösségi térként is szolgáló étkezőbe. Egyenruhás sorstársaink tömege vár odabent, egy másik ajtón át pedig a nőket vezetik be, akik rózsaszínben pompáznak. A sorasztalok mentén már rakják le tálcáikat, egy másik, hosszú sor pedig halad az automata ételkiadó felé. Ránézésre legalább száz fogvatartott van itt, de még folyamatosan érkeznek velünk együtt. A tágas terem minden oldalában fél tucat fegyveres felügyel, és biztos vagyok benne, hogy még kamerákkal is szemmel kísérnek mindent.
A tálcámra proteines szójakocka kerül valami löttyel, meg rizs. Ahogy keressük a szabad helyet, fejem ösztönösen tekereg és koslatja a nőket, akiket azért még így, ebben a pompás egyen-kosztümben is le lehet szkennelni. Nem mintha lenne esélyünk itt bármi ilyesmire, és különben is: hogy lehet, hogy még nem mászott rá senki egyikükre sem?
Leülünk a sorban következő helyekre és feszengve enni kezdünk. A foglyok békésnek tűnnek, eltekintve egyik-másik sérült arcától vagy hiányzó testrészétől. De azért minket is megnéznek. Nem ellenségesen, nem lelkesen, egyszerűen csak néznek. Tompa, közönyös tekintetek, fürkésző apró izom rángások az orrcimpák alatt. Mintha mind beletörődtek volna már a sorsukba.
A szemben lévő soron egy egész csapat tetovált arcú filippínó majszolja az adagját, én meg csakhamar szóba elegyedek velük. Először csak halkan merek odasúgni nekik, mert egyébként mindenhol csupán halk morajlást és suttogást hallani. A filippínók azért hajlandónak mutatkoznak válaszolni a kérdéseimre, így aztán megtudok még néhány hasznos dolgot. Aki régebb óta itt van már, azt mondja tikkasztó ez a szótlan fenyegetettség. Senki nem beszél, az őrökkel képtelenség kommunikálni. Valószínűleg manipulált vegyi átégetésen eshettek át, mert láthatóan csak fizikai megnyilvánulásuk létezik a beléjük definiált mozgáskoordinációval és gondolkodás-mechanizmussal.
- Az orvosokat meg csak akkor láthatod, ha vizsgálatra visznek – magyarázza egyikük és szemhéjára riadtság húzódik – De azt ne akard.
- Miért ne? – kérdezi Rory
- Mert az azt jelenti, hogy hamarosan iktatnak.
- Iktatnak?
- Azt. Az itt lévők többsége csak néhány hete érkezett, elvétve akad egy – egy, aki már egy vagy két hónapja van itt. Mit gondolsz miért?
- Fogalmam sincs. – tettetem, mintha sejtésem sem lenne. Ki akarok húzni mindent a fazonból, amit csak tud.
- Mert mindenkit csak addig tartanak itt, amíg fel nem erősödik. Hetente végeznek orvosi vizsgálatot, de általában a harmadik után már senki sem tér vissza.
- Hová tűnnek? - kérdezem, és feldereng néhány gyermekkoromban látott sci-fi.
- Hát ez az haver. Hová tűnnek? De tudod mit? Néhány nap múlva okosabbak leszünk. Ez a mi hetünk. A harmadik vizsgálat. Van, aki már kettő után ott marad, de háromnál többet csak az öregebbek, a betegek vagy a mutánsok töltenek itt. Úgyhogy jövő héten már visznek. Ez biztos.
- Fasza – vágja rá Declan és bekanalazza az utolsó gumírozott állagú szójamorzsákat.
- Szerintem egyértelmű: – mondom – szépen felhizlalnak mindenkit, aztán hibernálják a testeket egy optimalizált állapotban.
- Hogyan? - néz rám Rory idegesen, mert már a cellában elhangzottak is lesújtóan hatottak a hangulatára, de, hogy még tovább görgettem magamban a lehetőségeket, az ismét felébreszti aggodalmait
- Naná. Én ezt csinálnám – felelem, és a filippínók igazolják feltevésem: - Jaa…van itt minden. Kondicionáló terem, uszoda, gyógytorna kezelés. Totál rehabilitáció öregem.
- Na, velem aztán jól fognak járni. –vigyorgok - Hónapokig itt leszek, mire összekapnak.
- Kizárt, haver! – húzza el a száját nagyképűen a tag – Ahhoz kurvára oda kéne lenned.
- Látnád a test-szkenemet.
- Ó...ezek a cuccok itt csodákra képesek. Miguelnek múlt héten még alig volt étvágya, csont sovány volt, szinte gebe az éhségtől. Most meg nézz rá. - bök oda egy mellette ülő morcos társára, aki eddig nem nagyon tanúsított érdeklődést irántunk, de most megszólal.
- Hat kilót híztam egy hét alatt, és jobban vagyok, mint valaha – mondja, de mintha nem is örülne ennek annyira. - Ezek nem szórakoznak.
Már épp visszafelelnék, hogy az ilyen iramú test-tömeg változás azért nem túl egészséges, amikor tekintetem megakad a hátsó sorokban felálló rabokon, akik már elkezdik visszavinni a tálcákat a gyűjtőkonzolhoz. Először azt hiszem, rosszul látok, de nem: az ott kibaszottul Michael Jackson, csak rövid a haja. Mi a szar? És ott megy George Michael is, bassza meg! – Értetlenül nézek a filippínókra, akik hátravetik fejüket, majd hamiskás mosollyal leintenek:
- Na, igen, a mi kis sztárjaink! Ők mindig itt vannak. Állandó elemei a közösségnek.
- Az meg ott Prince baz’meg! – ocsúdik fel Declan, én meg kitágult szemekkel hümmögök magamban egyet. Kevés dolognak sikerül meglepnie manapság, de rendszerint csak ezzel a pár másodperces szemkidüllesztéssel meg egyfajta lefelé görbülő száj-elhúzással reagálok., fogalmim sincs miért. Még az egyetemen szoktam rá, azt hiszem.
- Klónok – mormogja hűvösen Angus, én meg végignézem, ahogy Prince és a két Michael karöltve távoznak. – Hasmis-kártyások. Kidobott extrák.
Istenem, De jól jönne egy kis speed.
Szeretem az eufóriát, amit okoz. Ha megfelelő a hely és az idő és a társaság. Az úgy nem megy, hogy konszolidálnod kell magad valami kivilágított, fényes helyen, mondjuk. Olyan elvetemültek kellenek, mint te, az alkalmas hely, a megfelelő zene. Ez nem mindig jön össze, és persze egy idő után az ember bevállal mindent, mert nem úgy érzi a realitást. Belemegy frusztráló szituációkba. Az izmok megfeszülnek, a test felgyorsul, feszesen tartja az ütemet, az agy száguld. A percek villanásnyi idő alatt telnek 126 BPM-es techno ütemre, ami ugyebár nagyjából az aktív szívveréssel egyezik. A feketén fortyogó foltok, mikor lecsukom a szemem, a tartott ütem hátamon cikázó feszülése. Hogy pezseg az agyam, és nem bírok elaludni, mert jönnek elő a gondolatok, mindenféle dolgok, filmrészletek, könyvidézetek, híres emberek mondásai, amelyek mindig megmentettek. Ezek a mondatok adtak erőt, hogy bírjam még, hogy bár egyedül vagyok, de talán mégsem, és hát voltak mások is, csak önmagadban higgy, ne fogadd el, amit beléd akarnak plántálni. Ezek az idézetek, ezek az emberek, akik ötven meg száz éve megírták ugyanazt, amit most gondolok.
De azt hiszem, végleg le kell mondanom, ezekről az érzésekről. Nem valami fényes a jókedv, mikor az érkezés után visszaterelnek minket lakályos celláinkba. Még egy nap sem telt el, de a bezártság-érzet már kezd rám omlani, pedig koránt sem ez a legnagyobb gondom. Hiányzik a füst, vagy bármi, amivel tompíthatnám magam.
A filippínók végeznek az adagjukkal, és már állnak is odébb. A kijutás ugyanúgy megy, mint a bejutás, vagyis négyesével, szobák szerint, egyszerre. az őrök nem kísérnek végig minden cella-lakót a helyére, de fekete foltjaik elszórtan ott tapadnak a folyosók falai mentén, mint varjak a temetésen.
Miután mi is a helyünkre kerülünk, érzem, hogy kezd visszatérni belém az élet, mert bár nem volt nagy a fejadag, amit kaptunk, de annál inkább laktató. A délután, amely ezentúl ugyanolyan díszletek között zajlik majd, mint bármely más napszak, egészen nyugodtan telik. Az első etetésnek számító procedúrát követően más dolgunk nem lévén, az ágyon fekve ismét az élet haszontalanságáról morfondírozunk, par exellence a bele fektetett energiák hiábavalóságáról, meg, arról, a föld hogyan fog túlélni minket, hogyan fogja legyőzni végül az embert a természet, amely őt is teremtette.
Ez a világ nagyon kicsi. és semmi haszna. Itt nem merik kimondani a dolgokat, mert félnek, hogy megsértik valamely réteg érdekeit. De a problémákat nem mindig tudjuk úgy megoldani, hogy ne sérüljön valakinek az érdeke, így tehát miért nem fogadjuk el azt, amit a többség gondol? Ez a semmittevő diszkréció fogja felőrölni ezt a világot, melyen hamarosan majd csak kétféle faj lesz: elnyomók és elnyomottak. Az egymás leigázása folytonólagos, az ipari forradalom szárny-takarásában megbúvó hataloméhség kikezdi a legedzettebbeket is, szóval én azt mondom, jól jönne az a nemrég bejósolt üstökös-sorozat is a közeljövőben. Vagy félrenyomhatna valaki valamit azon a szökőár fegyveren, amit a kínaiak fejlesztettek ki az amcsikkal. Úgy látszik, még mindig nem volt elég. Még mindig nem okoztunk elég kárt. A természet bírja. Csak mi nem.
Végül ő nyer majd. Hacsak nem változtatunk meg mindent alapjaiban. Ahhoz, hogy túléljük, törölni kel az egész rendszert és újrakezdeni. De tudjuk, hogy ezt egyik világkormány sem fogja hagyni. Ahhoz túl kapzsik. Hiszen szabadság már nincs ebben a világban, csak aranykalitkák. És a természet törvénye: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvesznek.
Nem tudom, mi értelme van elmélkedni most ilyenekről, de jobb dolgunk nem lévén egymást szórakoztatjuk a filozofálgatással. Próbáljuk kirekeszteni gondolatainkból jelenlegi helyzetünket, kizárni a valóságot, elterelni a figyelmet. Most mintha Angus is közlékenyebb lenne, talán már kiheverte az első sokkot, és lassacskán alkalmazkodik, s bár múltjából még mindig nem sokat tudunk meg, az azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ő sem véletlenül került ide.
- Hallottatok a „Magasugrás” hadműveletről? – kérdezi sejtelmesen, és már fél órája olyan fejtegetésekben van benne, amelyek a múltból táplálkoznak, de még inkább vonatkozhatnak a jövőre is. Mintha biztos lenne abban, hogy ha nem is a mi generációnk alatt, de a hamarosan el fog jönni a békeidő, amikor a természet harmóniában él az emberrel, amikorra az ember megérti végre, hogyan éljen arányos szimbiózisban teremtőjével.
- Erről lemaradtam – feleli Rory és kissé megrándul az arca. – De mondjad csak.
- 1946-ban két szövetséges jégtörő, egy tengeralattjáró, két romboló, ötezer katona és egy anyahajó repülőkkel vonult a Déli-sarkra – mondja Angus, aztán némi csend után folytatja – Úgy is mondták, ez volt a jég misszió.
- Az jó régen volt – mondja Rory csipkelődve, míg Declan csak hallgat, várja, hogy az árja mit akar kihozni ebből. Mert a néger egészen biztos benne, hogy a fiú valami felföldi szekta tagja volt, mielőtt idekerült. Ezt még a zuhanyzóban osztotta meg velem, pedig nem is kérdeztem. Nem hiszem, hogy ki akarna velem kezdeni, egyszerűen csak nyilvánvaló, hogy van néhány közös vonásunk, és talán kezd megkedvelni, ha jól látom. Nem vitás, bizonyos dolgokban hasonlítunk. Ismeri az utcákat, meg az ott található „kiskapukat”, melyeket ebben a tekintetben a megfelelő ismerős személyesít meg. Gondolom fegyvert is fogott már, és ha pankrátor volt, akkor minimum két tucat kémiai anyag hatásmechanizmusát ismeri, nem beszélve az edzésmódszerekről. Egy hozzám hasonló vadállat, akit már eléggé megszelídített az idő.
- Bizony régen – folytatja Angus. Hangja modulál, elgondolkodtatóvá, komollyá válik.
- Na és? – horkan fel Declan hűvös szótlanságából. – Miről szól ez az egész?
- Biztos találtak valami idegen űrhajót, és mentek a technikáért. – kontrázza Rory vigyorogva. – Miért ne?
- Mi van? – így Declan, és megborzolja sűrű szakállát.
- Csak nem gondolod, hogy az emberiség magától jutott el erre a színvonalra? Ugyan. Már a számítógépek működését sem értem…
- Azt hiszem, már hallottam erről – kapcsolódok be én is, mert, beugrik valami a Dark Buddhából. Ott aztán mindenféle alakok megfordulnak, akiknek meg kell fordulniuk, és volt ott nem is egyszer az a Prédikátor nevű fazon, aki mondott erről valamit. Az a vén róka időnként megjelenik a környéken és egyfajta igét hirdet. Már jól ismerik a dokk környékén lakók. Nem mindenki veszi komolyan, de már kész rajongótábora van, és egész csoport követői akadnak. - Az amerikaiak mentek levadászni a megmaradt náci hajókat, nem? Valami ilyesmi…
- A hivatalos álláspont szerint tudományos expedíció volt. – mondja Angus -A hajók oldalára is kiírták.
- Tudományos? -húzza el a száját Declan egyet nem értően - Annyi mordállyal a hátukon?
- A történet kapcsán több feltételezés is napvilágot látott, de soha nem verték nagydobra. - folytatja a szőke, hogy egyenesbe jussunk végre. - A legközkedveltebb elmélet persze igen, az, hogy egy idegen technika késztette őket két hónap után a hazatérésre. Hogy nem nácikat találtak ott, hanem földönkívülieket. - mondja, és azzal elmosolyodik. Úgy fest, mintha már nem bírna tovább tartani magában valamit.. Úgy érzem, még mindig nagyon idegen nekem, a belőle áradó visszafogott kisugárzás szokatlansága kizökkent, és továbbra is várom, hogy megnyíljon valami belőle. Vagy talán épp most történik? Olyan érzésem van, mintha valami észrevétlenül behálózna hátulról az árnyékból. Pedig tudomásom szerint az árnyék én vagyok.
- A nácik ott voltak. - vált hatásszünetet Angus – Ott bizony. Átbaszták az egész világot.
Hallgatunk, nem túl meglepően, várjuk, hogy kiderüljön, mindezt honnan tudja, vagy mi lesz a folytatás, hová vezet a történet. Én nem ítélek rögtön – egyrészt mert megtanultam már, hogy bármi megtörténhet ebben a az úgynevezett legújabb korban, másrészt, mert a türelemhez is hozzászoktam, amíg a családommal éltem. Aztán Angus egyszerre belemélyed, mi meg rögzítjük magunkban:
- A dédapámat a nácik hurcolták el a déli sarkra a harmincas évek közepén. A naplójában az első naptól kezdve rögzített mindent, amit fontosnak vélt. Tudományos munka? Na, igen, az volt bőven. A nemzet-szocialisták már akkor elvetették magukba későbbi rémtetteik csíráit. Tudjuk, hogy már az első világháború óta élt bennük a bosszúvágy és az elégtétel megszerzése. Ideológiájuk egyre többeket fertőzött meg, feltörekvésük pedig sokaknak volt lehetőség. Földönkívüli technika? Erről már nem szólnak a feljegyzések, melyeket megőriztünk. De a déli sarki egykori náci kolónia ma is létezik.
- Mi van? – kérdezi a néger, akinek nyilvánvalóan nem teszik, amit hall.
- A háború végén a vezérkar egy részének sikerült elszöknie Dél-Amerikába, ez már bizonyított, de ugyancsak eltakarta a lényeget a szövetségesek szeme elől.
Declan fészkelődni kezd, és Rorynak is rendesen ki vannak tágulva már a pupillái, engem meg folyamatosan az birizgál, hogy amennyiben a fiú igazat mond, akkor hogy nem vette észre száz év alatt senki azt az állítólagos kolóniát? És miféle tudós lehetett a dédapja, ha a nácik eltüntették a világ elől? Milyen technológiát állíthattak elő, amitől később a legkomolyabb amerikai flotta is visszafordult?
- A kolónia a háború kitörésekor már működött folytatja Angus - A nagyapám gyerekként került oda, és már ott nőtt fel. Egészen az ötvenes évekig ott élt, de aztán elszökött. Az életben maradt náci tisztek kiöregedésével belső viszályok dúltak odalent. Neki sikerült eljönnie és magával hozott néhány meglepő feljegyzést. Ő már egy egészen másfajta német volt. Egy laborban felnőtt fél-ember, aki az eszmeiséget teljesen más szögből fogta. Normális életre vágyott, vagy legalábbis esélyt a születendő gyermekeinek egy jobb életre. Végül Magyarországon telepedett le, így az apám is ott született később.
- Miért mondod el most nekünk ezeket? - vágja közbe Declan türelmetlenül. Látszik rajta, hogy nem tetszik neki túlzottan, amit hall, bár szerintem csak nem tud mit kezdeni vele. Türelemre intem, mert azt akarom, hogy a történet óhatalanul belecsapódjon a mába, az ittlétünkbe, mert amióta Angus beszél, érzem, hogy már megint valami energia kering felettünk a magasban. Azt is érzem, hogy közeledik egy újabb kereszteződés, amelyen átsuhanván, a pillanat fénypettyei alatt kényszeredetten integetünk majd egymásnak, mint rég nem látott rokonoknak a temetésen.
- Kíváncsiak voltatok, ki vagyok, vagy miért kerültem ide, hát most már sejthetitek. Apám elhúzott Hollandiába, és akkor meg is érkeztünk hozzám. Nem vagyok ugyan az ellenállás tagja, de a rendszer szolgája sem. Mindezt nem kellett volna feltétlenül elmondanom, de láttam, hogy nem bíztatok bennem. Ez jó. Én sem bízhatok már senkiben. Bennetek sem bíztam, de most már látom, hogy megvan bennetek az, ami bennem is.
- És mi lenne az? - kérdezi Declan kétkedve.
- Az elszántság. Hogy amikor meg kell tenni valamit, nem haboztok. És nagyon remélem, hogy jól látom.
- Azt akarod mondani, hogy valamiféle megtért náci sarj vagy, akinek a rokonai a világ elől elbújva éldegélnek, full komoly haditechnikával? - kérdi Rory keserűen elhúzva száját.
- Nem kell így leegyszerűsítened. De ez a lényeg.
- És hogyan lehetséges, hogy soha nem ment oda vissza senki, vagy nem fedezték fel őket véletlenül? – kérdezem, és látom, hogy a másik kettőben is felmerültek még kérdések.
- Amit a hatalom el akar takarni, azt el is takarja. Ezt tudom. Meg azt, hogy mindig is történtek furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok a világban, olyan erők jelenésével, melyekről nincs sok fogalmunk.
- Bermuda háromszög.
- Az csak egy a sok közül. Az újkori történelem megszámlálhatatlan esetet tálal, csak mindig kimagyarázzák valahogyan. A természeti katasztrófák, a járványok, a vallási háborúk. Az egymást bekebelező országok és gyáraik. A cégek melyek felett láthatatlan kezek munkálkodnak, a túlélés diszkant privilégistái, akiket soha sem látsz. Az egész világ sorsa pár száz ember kezében összpontosul. Ők az Érinthetetlenek.
- Agyfaszt kapok ettől a sztoritól – jelenti ki Declan keserűen, ám ennek bővebb kifejtésére vagy további kérdésekre már nincs ideje, mert ugyanabban a pillanatban felszisszen a szoba ajtaja, és a nyíló résen két őr tódul be. Fekete maszkjuk kietlensége újfent elborzaszt, az üresség és a hiábavalóság érzése kerget újra.
Nem sokba telik és határozottan, de nyugodtan kihajtanak minket, ezúttal egyesével, úgy percenként, s odakint azután további kísérőink várnak. Már megint csordogálok előre a fehér szövetfolyammal, csak a fejformák változnak, meg közöttük az őrök. Haladunk előre, fel az elemeltre, onnan pedig egyesével külön-külön szobákba. Már a folyosón látom, hogy orvosi vizsgálat lesz, megérzem a szagát messziről az rozsdamentes eszközöknek, a fertőtlenítőszernek meg az egyebeknek. A DNS minta nyilván csak az azonosításhoz kellett, úgy látszik, most jön a részletes vizsgálat. Logikus.
Az őrök mentén karöltve besorolok az erősen kivilágított orvosi szoba közepén lévő ágyhoz, és hagyom, hogy immár huszonnégy órán belül már másodszor, kezdődjön a macera.
A két, engem fogadó kezelőnek is kifejezéstelen arca van, mint itt szinte mindenkinek, aki nem fogoly. Az ezerszer lejátszott jeleneteket unottan végigcsinálom, hagyom, hogy rám akasszák az érfal feszesség mérőt, az EKG-t meg a többi szart, amit szoktak, hogy egy ánuszkóppal belém túrjanak, hogy rárakjanak a röntgen-szkenre, meg hogy a végén feltegyék sablon-kérdéseiket.
Ennyi az egész, megszoktam már ezt, olyan nekem, mint a reggeli fogmosás, nem gyötrődöm miatta évek óta. Az ember egy tárgy, használják, tárgyként kezelik, de legalábbis állatnak vélik olykor, csupasz emlősnek, akinek a húsával meg a csontjaival azt teszünk, amit akarunk.
És itt még jól is járok, mert mielőtt leszednek a szken-gépről intravénásan betolnak egy kis szénhidrátot meg aminosavat gondolom, bár ezt nem adják tudtomra, de fél szemmel is leveszem a monitorokról az összetevőket – hopp, és még egy kis kálium is, nem árt az. Milyen szerencsém van tényleg, még ilyen körülmények között is megkapom a fehérjéimet, így legalább fizikailag felerősödve, jó erőben halok meg. Ez aztán igazán lelkesítő.
Mikor végzek az vizsgálattal és az élettelen arcú őrök maguk közé fogva kitessékelnek, a folyosón kényszeredetten vizslatok körbe. A nyüzsgés megy tovább, minden újonnan érkezettet lefuttatnak, és persze, hogy itt is belefutok ismerősökbe. Mindig ez van, nincs olyan zuga a megmaradt földrészeknek sem, ahová, ha betenném a lábam, rögtön ne bukkanna fel valaki nyomban. Családi nyaralások, üzleti utak, bármi.
És még itt is.
A szemközti ajtón ugyanis két régi ismerősömet látom bemenni. Ugyanabban a blokkban éltünk évekig, biztos vagyok benne, hogy ők azok, megismerem a járásukat, a testtartásukat, vagy a fejük billenési szögét hátulról is.
Matthew és Paul két igazi mocsoknak számított akkoriban. Mindketten rendőrök voltak, de sosem láttad őket szolgálati ruhákban. Általában az edzőterem öltözőjében szteroidozták a suhancokat, meg okosító tablettát árultak egyetemistákat. A szer közel azokat az agypezsgéseket váltotta ki, mint a speed, de nem voltak számot tevő mellékhatásai. Egy kis fejfájás, némi folyadékvesztés meg pupillatágulat, na meg az enyhe izzadás. Csak mindez gyors lefolyásban.
Paul ugyanakkor művész is volt. Négyéves kora óta profin rajzolt, és általában ő is amfetaminon élt. Gyakran hangoztatta edzések előtt, hogy kólát is csak ilyenkor, és csak Matthew kedvéért aki huszonöt éves korára akkorára nőtt, mint egy kétajtós ruhásszekrény. Testzsír százalékuk semmilyen körülmények között nem érhette el a tízet, és a drogoknak köszönhető rendszeres folyadékvesztés miatti szálkásodás alatt merő húsdroidokká váltak. Nem hiszem, hogy az itteniek sok hasznukat vennék a májuknak vagy a veséjüknek. Már ha igazak a hírek. Az izmokkal meg mire mennek? Mondjuk, eladhatják a húspiacon.
Oda kellett volna szólnom nekik, vagy nem is tudom. Ők már nem láttak engem, de talán lesz még időm nosztalgiázni egy kicsit, mielőtt mindanyunkat likvidálnak. Az viszont holtbiztos, hogy az előbb Victoria Sweet vén, csoffadt maradványát vitték itt az előbb vizsgálatra.
A 3327-es szobába visszatérvén aztán ismét egyedül maradok. Amazok még sehol, és jól is esik végre egy kis egyedüllét. Azzal manapság amúgy is ritkán szembesül az ember. Felgyorsult a világ, az események pedig kiszámíthatatlanul követik egymást, egyre szűkül a hely, egyre kevésbé tudsz elbújni. És már vagy húsz éve zajlik. Amikor házas voltam, már ilyen volt az életem. Soha egy nyugodt perc. Minden nap mások idejét éled, mások rendelkeznek a perceid felett, s amikor mindenhol minden rendben, akkor a nap végén kapsz egy órácskát, hogy kiüsd magad, aminek semmi értelme már, de akkor érzed azt, hogy végre nem ott vagy, hogy végre ki vagy kapcsolva, kivonva a körből melybe sorsod örvénye ránt be minden reggel.
Pedig akkor tudod igazán magadba zárni a dolgokat, amikor egyedül vagy. Ugyanakkor meg is nyílik valami benned. Mintha mindig utólag derül ki, mi lett volna jó, de mégis próbálod megelőzni önmagad.
Márpedig az lehetetlen.
Aztán egy nap meglátod a nyúl üregét, s a mögötte lévő puszta igazságokat, a földből gyökerező álságokat, a kicsinyes emberi ösztönreakciókat, a gyengeség pőre formáit és a mögöttes szándékot.
És azt is látod, hogy te vagy más, hogy te nem passzolsz a színjátékukba, és az is látszik már, hogy megpróbálnak magukévá tenni, beolvasztani, hisz némileg sikerült is már: évek alatt idomultál hozzájuk, hagytad, hogy használjanak, hogy rajtad éljék ki tehetetlenségüket, mindig kell egy balek, aki tartja a hátát.
A nembeszélünk napokat követő hosszú és drámai beszélgetések, melyekkel megpróbáljuk ápolni a sérüléseinket. Vagy legalábbis letapasztani valamivel. Aztán nekilátunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de persze hiába. Egyre hosszabbak azok a napok, mert nem változunk. Akárhogy is próbáljuk, mindig visszatérünk ugyanabba a pontba, akik vagyunk, akikké tettük egymást, a napok hetekké válnak, elélünk egymás mellett a gyerekek kedvéért - ez csak akkor működik, ha újra meg újra leragasztjuk azokat a tapaszokat, melyek csap szaporodnak és nyúlnak, lassan már mindent elterítenek:
- Miért vagy ideges? akkor vagy ilyen, amikor érzed, hogy alul maradhatsz valamivel szemben.
- Mert te aztán mindent tudsz.
- Nem. De téged már kiismertelek.
- Én is átlátok rajtad.
- Igen, régen láttál. De ma már csak az árnyékomat látod.
Amikor a feleség már nem látja férjében a férfit, s magában a nőt, és minden bajának gyökere, hogy a saját igazát hiszi valódinak, miközben fél szembenézni önmagával, hibáival és esetlenségével, emberi mivoltával, és képtelen felülkerekedni ebbéli sértettségén. Az ösztönös védvonal jóval erősebb a nőknél, aki héjukat minden áron tartják, akkor is, ha már elfonnyadt.
Mindezek ellenére szerettem a feleségemet, és jobbára magamnak köszönhetem a jussom, s míg a szerelem átmeneti, az emberiség erre az átmeneti állapotra építkezik több ezer éve. Komplett dinasztiákat húztunk fel rá.
De mi értelme van bármiről is beszélni vagy akár csak gondolkodni? Ebben az országban már nincs szükségünk a hozzánk betörő barbárokra sem, hiszen itt élnek közöttünk. A már legalább száz éve tótágast álló világ meg egyre csak öklendezi magából újra meg újra a saját mocskát.
És semmi több.
Két nőt szerettem, és egyik sincs már velem.
Így ha nincs jövő és a múlt értéktelen, akkor a jelen anyaga sem számít. Mi már nem számítunk. Ennek ellenére minden anyag csak egy bizonyos erő által létezik, mely erő az adott atomrészecskéket rezgésbe hozz és összekapcsolja őket. Ez az erő frekventális. Így tehát minden, ami körülvesz, az frekvenciákból származik, leegyszerűsítve pedig a hang képezi a forma és az alak alapját. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a techno 126-os BPM számmal tart össze.
Közben azt érzem, hogy már nem vagyok képes megfogni az életem. Úgy érzem, mintha darabkái a tenyerem felett lebegnének súlytalanul. Mintha az antigravitációs űrben lennék. Nézem, ahogy emelkednek felfele a darabok, lassan, egymás mellett, és én képtelen vagyok elérni őket, noha oly közel vannak. Talán csak napjaim vannak hátra, de már egy hete ezt érzem. Próbáltam kizárni, nem tudomást venni róla, de folyton nem lehet kikapcsolni. Előjön újra.
Addig merengek, míg cellatársaim szépen sorban vissza nem szállingóznak a vizsgálatról, és addigra már bőven úrrá lesz rajtam a világundor. Úgy látom, amazok sem érzik magukat túl fényesen, csak feszengünk, és egy időre mély hallgatásba burkolózunk, ahogy újfent ránk omlik a fojtó bezártság érzet. Rosszul világított cellák helyett kényelmes kollégium, de mégis csak börtön ez.
Végül Declan-nak mégis sikerül egy kicsit jó kedvre derítenie, amikor mesél néhány sztorit kidobó korából, amiről rögtön nekem is eszembe jut a svéd falu, ahol néhány napig egyszer meghúztam magam. Mi is volt a neve…Smörgasbord. Igen. A szoba, amit sikerült kifognom, egy békebeli vendégházban volt a csendes község szélén. A mellettem lévő terasznál két közutas volt elszállásolva, akik gondolom hétvégenként kidobóként egészítették ki a betevőt. Egyik este a következő beszélgetés zajlott le köztük:
- ...hát én nem tudom, de az biztos, figyelj ide, hogy elmész egy drogos buliba, ott nincs balhé. Én még ilyen helyeken nem láttam agresszív embereket. Csak a piások balhéznak.
- Ütöttél már meg drogost?
- Hogy érted?
- Öregem, beviszel neki hármat, oszt úgy pattan fel harmadszorra is, mint a bolha. Esküszöm, mintha nem érezné…
-Nem érzik, ezeknek ilyenkor magasabb a fájdalomküszöb.
Nem érzik, nem érezzük, fene belénk, hát nem arra használjuk mind, hogy tompítsunk, amennyit lehet? Mind ahány hatóanyag, annyi verzióban lüktet az üres megváltás, amely után újra és újra fel kell ébredned.
Szóval innen, a föld alól üzenem minden szekusnak, hogy egy férfinak minden áron nonkonformistává kell válnia ahhoz, hogy igazán önmaga lehessen.
Úgy hiszem, itt a cellában mi mindannyian azok vagyunk, de hamarosan elvámoltatják velünk minden haszontalanságunkat.
Még akkor is ez jár a fejemben, amikor kivonulunk a második étkezésre, mely ugyanolyan eseménytelenül zajlik, mint az első, és azt követően ugyanolyan kedélytelenül vánszorgunk vissza a helyünkre. Maradékmosolyunk addigra bőven elfogy, és azzal a gyanúperrel élek, hogy ezentúl minden egyes nap hasonlóképpen fog lezajlani, amíg fel nem használnak.
Kókadozva, beletörődötten, ernyedt unalommal fekszem az ágyamon, érzem, ahogy borostás arcomon verítékcseppek karcolnak, aztán a tüdőmből kiszökkenő halk, sípoló hang hullámszerű morzéjére alszom el.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
