NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 18:10 Összes olvasás: 6123| 4. | [tulajdonos]: 2.nap: Szerda | 2018-01-04 18:29 | S
ZERDA reggel van, és Aimától elválva megindulok a közeli market felé bébiételt szerezni, ahol durván végigkínlódom a kínkeservesen haladó sort a pénztárnál. A CULER’S PROTEIN FARM logóval ellátott kajából betolok két üveggel egy kinti padon és érzem, hogy lassan eltelít az emésztés. Nem kellene, így leülni – gondolom, és elnézem, ahogy az este megfagyottakat felpakolgatja konténerébe az első begyűjtő-járat. Az utcán iszonyat hideg van és szakad a hó. Alig bírok eljutni a fűtött gyalogfolyosóig, ahol az emberek hernyóbélként mozognak. Odafent tetramátrixban melegítősugarak a tömbök falán, az oldalukba telepített hőfokszabályzók vészesen túlműködve izzanak. Lefagy a kezem még a ruhán keresztül is, mikor elhúzom az üvegajtót, és belépek a nyüzsgésbe. A társadalmi ranglétra különböző szintjeit jelző szkafanderek tarka sokasága hullámzik előttem: nyomorult ábrázatú barna dokklakók, a feketében feszítő hivatalnokok, néhány fehér EÜ-s, meg a szürke átlagpolgárok, mint én. Mind úgy sietnek, mintha bármit is számítana, mintha nem tudnánk már évek óta, hogy napjaink meg vannak számlálva, és felesleges mindenfajta erőlködés. Ám hiába: az ember teszi a dolgát, halad előre, kitölti a rendelkezésére bocsájtott időt, életet ad és rombol. Manapság leginkább már csak az utóbbi, ezért a természet visszaveszi azt, ami az övé, türelmesen görbíti vissza maga felé egykoron kicsorbított élét, miként kijavítja hibáját, az embert. Csak a saját eszközeivel dolgozik: vízzel, földdel meg széllel. Minden egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl, káoszt teremtünk és békét várunk, de már túlságosan széttöredezett minden ahhoz, hogy kezelni tudjuk. Közben a fejem még zakatol, zenéket hallok meg ütemeket, rímek jutnak eszembe, amiket fel kéne mondanom a telefonomra, mert két perc múlva nem fogok rájuk emlékezni. Haza kell mennem, és rögtön el kell kezdenem az írást. Azt hiszem, készen állok. De előtte azért nem árt figyelmeztetnem magam néhány apróságra. Mindenek előtt figyelnem kell arra, hogy semmiképp se legyek kioktató. Az emberek nem szeretik, ha kioktatják őket. Másból sem áll az életük, mint hogy reggeltől estig előírják nekik, hogy mikor, mit csináljanak, és nem azért mennek el a színházba, vagy olvasnak el egy könyvet, hogy ott is ugyanezt folytassák, hanem mert azt akarják, hogy megmondják nekik, kicsodák is valójában.
A belváros felé haladva megjelennek az első helyőrségi járatok, komótosan zümmögnek az utca felett és pásztázzák a környéket, ahol már Zóna reklámok hömpölyögnek a holo – kivetítőkön. Tökéletes nők és férfiak mutatják a helyes életmódot, a megfelelő irányt: mosoly és tisztaság. Az elégetett zsírpárnák jajveszékelése, a megviselt edzőtermi bérletek sátortábora a fiókban, a hófehér zománcok csillogása hullámzó fogpasztatengerek alatt, a kiváló minőségű élelmiszer fejadagok toporzékolása a hűtőkben. Lassan megindul a reggeli mozgás. A létszám-szabályozási rendeletek ellenére egyre többen szivárognak be a külterületekről. Már nem nagyon maradt nekik odakint semmi. És még mindig túl sokan vagyunk. A tengerbe temetett Csendes Óceáni szigetországok bennszülöttei, az Afrikából elmenekültek, mind a szilárd föld felé tartanak. De itt sincs már több víz vagy élelem.
Már annak is hatalmas értéke van, hogy hazafelé tartva megállok még a sarki kenyeresnél is, mert rájövök, hogy elfelejtettem venni édességet, amire pedig szükségem lehet, hogy estig kibírjam alvás nélkül. A reggeli újra-tunningolásnak köszönhetően délután kettőig biztosan megleszek, és csak majd az első nagyobb étkezés fog lelassítani. Addig írnom kell, és csak a legszükségesebb kalóriákat bevinnem. De azért veszek egy kenyeret, és mivel még korán van, akad egy kis édes keksz is. Úgy érzem mindkét kiszolgáló engem bámul, bár nem tudom mire számítottam a Marihuana Nation-ös kitűzőmmel a kevlár-felsőmön úgy, hogy alig egy órája szívtam.
Kilépek az utcára a kenyerestől, felteszem a maszkom, és még egyszer elcsodálkozom azon, hogy az elmúlt éjszakán miért ezt a környéket választottam. A házakba itt kevesebb rendezettséget és több hanyagságot oltottak, utcáról utcára feltünedeznek az első célja vesztett kőkerítések és lebontásra ítélt saroképületek. A falak sodronyain lemálló kietlenség. Az ablakokból hörgő téboly.
A közeli automatánál egy csuklyás némber tölti fel magát kreditekkel. A csuklójába portált USB csatlakozó kéken villog, nagyjából 123 BMP lehet, könnyed, mint egy Kollektiv Turmstrasse tétel. Ahogy haladok a belváros felé, megjelennek az addig távolinak ható szilikon-íves monumentumok csőrszerű tornyaikkal, tömve a felső réteg ribancaival. Csak a legtehetősebbek engedhetnek meg maguknak ilyen lakást, meg az állam alkalmazottai. Az ő kölkeiket látni az összes környékbeli bárban, amelyek itt xenon-üveg ablakokkal vannak kirakva, mely még inkább azt sugallja az erre érkezőnek, hogy az itt élőknek nem eshet semmi baja.
Gazdagok és szépek. De nem gondolom, hogy könnyű lenne feldolgozni a mérhetetlen gazdagságot vagy a túlzott szépséget sem. Nekik vajon milyen gondjaik lehetnek? Tizenhét évesen már apuci Mercijét vezetni. Mert ma nem lehet megélni tisztességesen. Csak nagyon kevés szerencsésnek adatik ez meg. 25 évesen meg pláne nem. Audis kölkök, BMW dzsipes picsák légyszemüvegben. Mindenki mereven árulja önmagát, és megpróbál szakítani belőle. Húszéves kiscsajok új építésű, modern lakótelepeken vagy a belváros ódon falai mögött. El akarják érni a céljaikat és ehhez gyorsan kell sok pénz. Megszerzésének legegyszerűbb módja egy nő számára: az ősi. Ez mindig működik, csak okosan kell csinálni. Tusfürdők parádéja a kád végében, odakészített szájvíz. Folyton ismétlődő pillanatok, csak a helyszín más, de igazából mégsem. Portfóliókon feltűntetett tavaly előtti képek. Hogy amikor kinyitja az ajtót, látod, hogy minimum plusz tíz kiló. Érzed a váladékuk szagát. Nem mindig az a De Luxe, mint amit vártál. De hát mocskosak vagyunk mind. Nincs tökéletes boldogság, de ugyanakkor legalább tökéletes boldogtalanság sincs. Amit én tapasztaltam, az az, hogy a nem tökéletesek mélyebben éreznek, mert többet tudnak a fájdalomról, a kitartásról, a szenvedésről vagy a hiányról.
Óráknak érzem, míg elérem a nyugati szektort, és beblokkolok. A lift nyúzottan zümmög, és amint felérek, az első dolgom, hogy bekapcsolom az asztali gépemet. Nyugalom, csend. Hétköznap van, és a lakásom üres. Már vagy tíz éve, hogy egyedül élek. Meg kell hagyni nem voltam túl jó apa, de azért megpróbáltam megtenni mindent, hogy mindkét gyerekem normális körülmények között nőjön fel. Ez egy hozzávetőlegesen kíméletesre normalizált rendszerben is nehéz feladat, hát még egy, a saját pusztulása elé rohanó világban. Ha házasságban élsz gyerekekkel, gyakran a saját akaratod helyett másoké érvényesül. Kiszolgáló személyzetté válsz. Anyagi háttér- felelőssé. Funkcióját állandó üzemmódban ellátó eszközzé. Elsősorban nem férj vagy, hanem apa.
Nem szakadhatsz ki a magadnak keltetett örvényből, nem bírsz kilépni a körökből. Eléred azt a pontot, ahol már minden mindegy, mert évszakokat pazaroltál el arra, hogy megfordítsd a megfordíthatatlant, hogy betömd az újra meg újra felszakadó réseket. Állandósult feszültségforrások, mindennapi konfliktusok. A kevés alvás, az állandó jelenlét, az elszivárgó gyengédség, a szúró aránytalanságok.
A meg nem hallgatott szavak.
A hosszú beszélgetések utáni sírások, a hajnalig nyugtalanul fészkelődés, a be nem tartott feltételek. A földre dobált tárgyak: levetett ruhadarabok, kiürült vizes-palackok, kiszáradt ételmorzsák. Íróeszközök, játékok. A folyamatos hangzavar, a sehol egy percnyi csend, az állandó viszálykodások a testvérek között, az „addideazenyém”—ek, a velőtrázó ordítások, kiabálás, stressz. Hogy a napi energiád fele arra megy el, hogy etesd, itasd, öltöztesd, elvidd, meghozd, hogy helyette gondolkodj. A munkahelyed kora reggeltől mások igényeit lesed, alkalmazkodsz a többi munkáshoz, kinek-mit hogyan? Ide ezt, oda azt. Elmész, felveszed, felhívod, megcsinálod. Aztán haza mégy és folytatod tovább. Telik az idő, évek telnek, de még mindig alig valami változás: mintha folyton csak te alkalmazkodnál, mintha nélkülözhetetlen elem lennél, ami ha kiesik, megáll az élet. De tudod, hogy nem. Tudod, hogy, ha rá lennének szorulva, találnának más megoldást. Csak egyszerűbb, ha van egy kéznél, és amíg van, addig használjuk. Multifunkciononális holo-boxot sem dobunk ki, csak ha már tönkrement vagy kiégett.
Lassan én is kiégtem. Felmérhetetlen életenergiáim mentek el a lehetőségekhez képes normálisnak mondható „családi idill” fenntartására. Mennyi mindenre lett volna elég annak akár csak a töredéke? Persze ez nem vonható párhuzamba érzésekkel, de ettől még a kiváltó okok nem szűnnek meg. Az igazság azonban az, hogy tehetetlenek vagyunk ezzel szemben: a mai világ szüli az aránytalanságokat: az egyoldalú önzést vagy odaadást, az önkontroll hiányát, a komplex gondolkodásmódot, vagy a megértést és a türelmet. Nincs már felelősségvállalás sem, a mai gyerekek úgy gondolkodnak, ahogy a média megtanította nekik: vedd el, mert a tied, akard, hogy megkaphasd. A felnövő generációkba az van plántálva, hogy bármit megtehetnek, bármit megkaphatnak, hogy nincsenek korlátaik. De ez hazugság. Ez az ipari óriásmogulok szlogenje, hogy ezek után is megvedd, amit eléd raknak. Amit szerintük meg kell venned. Az ergonomikus háztartási robotok, a portaszító textil, az intelligens smink tükör, a zárásra sötétedő tejüveg, az önjáró szemetes vagy az átlátszó autó. Mind a kiváltságosok kényelmi termékei. Ők tettek szalagsoron álló robottá minden élőt, egészségest és mutánst – apropó, a mutánsokról is részben ők tehetnek, de az már igazán semmi a globális természeti rothadás kapcsán. És a gyerek nem tehet róla, hogy a rendszer elkurvította. Mi vagyunk a felelősek, akik ilyenné tettük a rendszert, amely szinte átláthatatlanul szövi be évtizedeink közé az önzés, a kevélység, a dölyf vagy a restség fonalát. Hogy nincs időnk egymásra, csak a gyűlöletre, meg a menekülésre.
Az állandósult pragmatizmus, és felelősségtudat.
Úgy fest, én voltam a hibás láncszem a családunkban, aki mindig más oldalról tekint mindent, és ez folyton konfliktusokhoz vezet. De bizonyos dolgokhoz nem vagyok hajlandó alkalmazkodni. Mindenben az aránytalanságot keresem, és ez gyakran megöli az élményt. Emellett úgy hiszem, a hétköznapi dolgok minden tartós boldogságot kikezdenek, és legtöbbünknél még a fenyegető csapásoktól is jótékonyan elvonják a figyelmünket. A depresszió viszont ténylegesen megjelent. Egy nap azt vettem észre, hogy le vagyok merülve. Agyamban átkattant valami, és onnantól kezdve már csak egy robot voltam hónapokig. Mondják: amint egy férfi apa lesz, többé nem szabad. De nem erről van szó. Így is, úgy is a rendszer szolgái vagyunk, és ahhoz, hogy túléljük muszáj alkalmazkodnunk a szabályaikhoz, amikor átalakítjuk őket saját részünkre. Csakhogy ők már győztek.
A nagy elméknek rég lőttek, és ma csak az a lényeg, hogy több terméket adhassanak el, miközben irányítják azokat, akik nem engedhetik meg maguknak a fogyasztást. Eközben megpróbálunk a szamaritánus képében tetszelegni. A közvélemény úgy tudja, hogy a birodalom segélyekkel látja el a szegényebb országokat. Fogalma sincs róla, hogy ezekből a régiókból többször annyi profit folyik be, mint amennyi segély formájában odakerül. És néhányan azért mégis csak zokon veszik, hogy éhen halnak az utódaik, csak azért, hogy valamelyik metropoliszban tovább növekedjen a pazarlás. Hogy megvedd magadnak a harmadik kocsidat, vagy kertészt bérelhess meg szakácsot a belvárosban, miközben más országokban a vízért háborúznak helyetted. A tengerek kiürültek, a koralltelepek háromnegyede elhalt, de te még mindig a kibaszott szusidat akarod az étteremben, ahol már csak hétvégén szolgálnak fel húst. Tehetetlen zsákokká váltunk. Belénk pakoltak már mindent, amit lehetett, és kitömtek műanyaggal. TÖLTSE FEL MAGÁT SYNTHA-5 ÉLETSZÍNVONALLAL!
Benyitok a hűtőbe és kiveszek az aszkorbinsav koncentrátumot, aztán felütöm egy szódapatronnal. A hűtő patronadagolója az intelligens üvegfelületen villogva jelzi, hogy a havi keretből már csak egy maradt. A számláló vibráló zöldjébe belezsibbadva lenyelem az utolsó sűrű kortyot is. Úgy érzem, kezdek megcsúszni, és még mindig a zene hatása alatt vagyok, így pedig képtelenség lesz írni. Csinálnom kell még egy cigit, mert csak dalszövegfoszlányok jönnek - mennek idebent, és mozdulatlanságba dermeszt a gondolkodás. Még mélyebbre kell mennem, hogy szinte már félholtan írjak.
Csak egyre kényelmetlenebb ülni: a műtétek alatti feszülés az értágulat hatására mind jobban előrenyomul. Összeszűkíti a végbelet meg a húgycsövet, és ez felelős az alkalmankénti impotenciáért is. Ezt mondjuk, most pont kioldja a tadalafil. Aztán fél óra, és az állapot, amikor már a zene sem esik jól, csak kerreg az agyad a csendben. Ujjaid nem képesek normálisan lenyomni a billentyűket, folyton hibázol, és vissza kell javítanod, pedig fejben már egy mondattal arrébb vagy. Egy másodpercre mintha Aimát látnám magam előtt, félrecsapó képzavar, a lány fekete dáliák és orchideák között fekszik egy ravatal tetején. Ez meg mi a szar? Talán állva kellene írnom, mint Virginia Woolf-nak, mert most már nagyon kényelmetlen az ülés.
Gyorsan kiverem hát, hogy termelődjön a természetes fájdalom-csillapítás, és bedőlök a kanapéra egy óra lázálomra. Úgy érzem, nem a fájdalom gyűri le az embert, hanem a bizonytalanság. A fájdalmat el lehet viselni, le lehet küzdeni, ha látjuk, hogy mi van utána. Ha vannak biztos pontok. De ha nem…
Fáj a hátam és zsibbad a farkam, amikor magamhoz térek. Alig bírok megmozdulni, de valahogy ráveszem a kezeimet, hogy csináljanak egy zöld teát. Félkómásan tudatosítom, hogy mostanában már a teafűvel is spórolok. Minden adagot még egyszer leforrázok, mintegy kényszerűségből, s így csak reggelente jutok friss teához, a délutáni már csak fele olyan erős. Évek óta komoly luxushiánycikk a cukor meg a kávé.
A tea meghozza a hatást, és még jócskán érzem a spuri lemenőágát is, szóval teljes gőzzel ismét írni kezdek. Monoton verem a billentyűzetet, a szavak jönnek kifele, nem tudom, honnan, - mi ez az ihlet, de jön. A fű, a spuri meg a kimerültség előkotorta alulról megint, mint rég.
Felrakok egy szépséges Dominik Eulberg mixet és javában írok. Dominik a vén kecske, akinek a zenéje ízléses harmóniával csábít, és úgy tesz, mintha könnyed kis kaland lenne, de aztán bevisz a málnásba és lemészárol. A techno mindig segít, mert megnyugtat és feltölt. A harmóniák, a szétcsúsztatott felhúzások, a hűségesen visszatérő nyers ütem, ami mégis puha és lüktet a gyomromban, miközben a szívem akkumulátoraként rákapcsolódik a vérkeringésre. A nyolcperces tételek egymásra keverve digitális orchestra-ként robognak előre, a kétórás szettek észrevétlenül utaztatnak el. Csak a zene, ez a több ezer éves sablon képes ennyire feltölteni és elfeledtetni, kizárni minden stresszt, zavaró tényezőt, lelki bajt. Az állandósult akadályok, amelyek néha, mintha folyamatosan csak miattad lennének. Időnként tele van velük minden, az egész nap. Máskor apróságoknak számítanának, de akkor, egyszerre egymásra gyűlnek, hogy pont abban a pillanatban késleltessék valamilyen célod elérését. De a techno mindig segít. Minden, amit az életben rám rakódik teher, a techno által csöpög le. Emlékszem, régen hogyan működött, és emlékszem mára mi lett a zenéből. A zene azon kevés dolgok egyike, amely képes volt túlélni a kulturális pusztulást, a kommunikáció eltetvesedését, a gondatlanságból elkövetett elme-mészárlást. Mégis, ezek a régi szettek tudták igazán, hogyan kell elvarázsolni. Manapság a zene már csaj zaj – de a keményvonalas hívők világszerte éltetik tovább a műfajt, és a néhány életben maradt öreg még ma is tudja, mi fán terem ez. Életben tartjuk, noha csak apró pontok vagyunk a végtelen térben, a hullámrezgések eltakart mezsgyéjén. Én is ceruzahegynyi kerek maszat vagyok mázsás súllyal, amit nem lehet arrébb rakni, eltakarni vagy kiradírozni. Hiba vagyok az egyébként tökéletes testen. Az egyetlen problémás tényező, amely nélkül a gépezet teljességében működik ugyan, mégis mindenki látja azt a nem oda illő foltocskát.
Később jöhet egy jó kis klasszikus Tale Of Us mix az utolsó évekből. Szarrá kereshették magukat azok a srácok. Évekig jártunk fesztiválozni és mindenhol ott voltak, ami számított. Azok az olaszok tudtak valamit akkor. Azelőtt nem nagyon csíptem őket, de rohadjak meg, kivívták a tiszteletemet azzal, amit a németeknél leraktak a techno-ban. Nagyon ment a szekér, még vagy három másik hasonló duó is felfutott onnan. Folyton feketében jártak, lezser, szándékoltan bő pólókban, hasukig lógó ezüst amulettjeikkel, nyomták a sötét és mély négynegyedet nagyjából 125 BPM környékén, és nem kímélték a képzeletet sem. Hipnotizáltak. Már-már kultur-sznobizmus alakult ki körülöttük. A háttérben tipegő hoszteszlányok, a technikusok hada, hogy minden stimmeljen, a sajtó, a kamerás csapat, meg az italos srác - na és az elegáns beépített ember, aki a cumót hozza. Az olasz techno duók, akik Berlinbe igazolva megújítják a dance szcénát. Abból éltek, amit szerettek. Ma abból élsz, ami akad. Vagy dobod az egészet, és felteszel mindent egy megérzésre.
Folyton így megy ez az írással nálam. Várok, hogy jöjjön a löket, ami előretolja az elmémet. Gyűjtögetem az ötleteket, megírok mindent, amit fontosnak találok, és valahol időközben – amit nem is igazán észlelek, hogyan – összeáll minden egy komplex csokorrá. Az egészet érezhetően átszövi aktuális életrendem alakulása, az események, amelyek körülöttem történnek, vagy a politikai helyzet. És egyszer csak látom, hogy miként áll egybe, merre tart, és mi lesz belőle. Onnantól kezdve már jobban élvezem a folyamatot, és a tudatosság magával is hozza az idegrendszeri aktivitást, az ötleteket, a megérzéseket. De semmi nem lennék a könyvek nélkül, amiket elolvastam.
Ha végignézek a könyvespolcomon, minden alkalommal az idő múlásának sűrűségét érzem. Az életem nagy része ott van azokon a polcokon. Minden egyes korszak, az emlékek, melyek egyes könyvek olvasásához kötődnek, hogy épp mit csináltam akkor, az életem mely szakaszában voltam. Gyerekkoromban még Stephen King-el kezdtem, de csakhamar eljutottam Vonnegut-ig. A Titán Szirénjei-t imádtam. Aztán jött a többi. És az egyes életművekből mindig felsejlett a következő zseni, akit meg kellett ismernem. Az tegnap látott szuper trió. Egyik hozta a másikat. Akkor már heti egy könyvnél jártam. Mániámmá vált az olvasás, kizártam a külvilágot és faltam őket. Általában sorozatokban gondolkoztam és életművekben. Kezdésnek beszereztem az összes diákkönyvtáras kiadást, aztán a XX. századi novellisták nemzetközi skálájának jó részét. Erre ráment vagy három évem. De ez vezetett az orosz és a dél-amerikai kortárshoz. Őket is befaltam mind, néhány klasszikussal együtt. Szorokin, Pelevin, Nabokov, Ulickaja. A mágikus realizmus és utóhatásai: Cortazar, Javier Marias, Fuentes, Vila-Matas, Semprun – csak, hogy finomítsak látásmódomon. Ezután ütött be Huxley. Pont az ekis-speedes korszakomban voltam. Az összes nagy író tolt valamit, egy se volt épp: Musil, Coetzee, Borroughs, vagy akár Dürrenmatt. Nem beszélve Vianról vagy a jó öreg Bukowskiról. A kiváló Peter Marshall és Henry Miller, ha már Amerikánál járunk. Heller, Auster. .Sok mindent utáltam Amerikában de a nagy számok törvénye mégiscsak kitermelte a földrész nagyszerű íróit. Ebben a tekintetben megfelelő válasz voltak az európai irodalomra, ahol számomra az angol dráma vitte a prímet. Nem csak azért olvastam, hogy táguljon a világnézetem, hanem, hogy tovább őrizzem a szavakat. Ha minden nap olvasunk, bővül a szókészletünk, a többször olvasott szavak az agyunkból előjönnek, és elevenen fentebb maradnak a tudatban, így a hétköznapokban is választékosan beszélhetünk. Ami vagyok, jórészt meghatározható azokból a könyvekből, amelyek mögöttem vannak. Nem tudom hány kreditet érhetnek, és van-e egyátalán bárki, aki megvenné őket, de eszem ágában sincs eladni a gyűjteményemet. Itt fog elrohadni a világgal együtt mementóként. Az egyik Proust kötet tetején múltkor kihúzott kokaincsíkokat találtam – egy valamikor ottfelejtett este emlékutcácskái.
Könyvek. Írás. Ez mind szép és igazi.
De talán nem ártana egy B meg C terv. Fel kell használnom minden szóba jöhető tudásomat, hogy pénzt szerezzek egy valamire való kezelésre. Egy teljes körű regenerációra, naná. Ha a blog sikeres lesz és megdobja a bitcoinokat, talán be tudom fektetni valami nehezen beszerezhető áruba, aminek folyton magas a forgóértéke. Aztán jöhet a kezelés. Azzal elég ideig kihúznám még, hogy lássam a világvégét. De azért meg kellene néznem azt a hangstúdiót. Csak az agyam kattog még.
Több órányi gépelés után, már kurvára fáj a hátam, úgyhogy beöltözök és sétálgatok kicsit a teraszon, lenézek a lassan elcsendesedő városra, közben megejtek néhány telefont, hátha akad valami a telepeken, Talán ki kellene mozdulnom ahhoz, hogy kipihenjem az írást. Nálam ez általában így működik a legjobban. Ha nagyon erőltetem, úgy sem megy. Fel kell szívni magam hozzá. Csak mostanában nehéz belőni a veszélyes zónákat, mert a kormány gyűlöletpolitikája miatt nem tudni ki van kivel. A déli szektorokban már régóta nincs áram, és a helyiek tehénürülékkel fűtenek. Az indiai bevándorlóktól tanulták. Azoknak is volt egy rakat széntartalékuk, és mire mentek vele? Az elit csoportok élik tovább fényűző életüket a hegyekben, kétmilliárd szomjazót meg rászabadítanak a világra. De már nem férünk el, és a szárazság sehol nem kíméli az életet. Ha a vízért harcoló hordák egyszer tömegesen megindulnak erre, akkor nem sok kell, hogy átjussanak a városfalon. Mint néhány éve azok a klónok.
Pillanatok alatt leszáll az est, nekem meg el kellene döntenem, hogy ki merjek e menni vagy nem. Nézem az órámon az applikációt, de nem jelentettek sehol zavargásokat. Nyugtalanítóan csendes a környék. Kezdek teljesen lefáradni, de meg kell néznem, mi zajlik abban a stúdióban. Gondolom a telepes srácok meg a megmaradt pakik nyomatják non-stop a makogásukat valami fűnyírózajra. Senki nem veszi már a szarukat csak a betompult haverjaik. Dicsőségük általában pár hónapos, mert addigra vagy meghalnak, vagy jön egy még elbaszottabb seggfej, akinek egy fokkal még primitívebb a dumája.
Mindjárt Zónariadó. Akármennyire is égnek a szemeim, és erőtlenednek el a végtagjaim, meg kell indulnom. Bedobok egy szárított banántéglát, meg iszom rá fél liter vizet egyhuzamban, aztán felszívom a spuri maradékát.
Az Amerikai Psycho Patrick Bateman-je vagyok, aki nekiront az utcának, hogy véghezvigye aljas terveit.
A város sötét és fényes, ahogy mindig. Este nyolc, ilyenkor már csak a belvárosban mernek járkálni az emberek, de ha ismered a kerülőutakat, ahol épp nem jár semmilyen fenevad, akkor el lehet lavírozni éjfélig. Utána a hideg miatt már jobb, ha ott maradsz, ahol vagy.
Az újonnan átadott Lewis Powell oldalán az Action Against Hunger alapításának ötvenedik évfordulójára készült kamu óriás holo-plakát, amit így már a város minden pontjáról látni. Odabent a ketrecekben nők ülnek egy teremben, és egymást díszítik: kozmetika, smink, szolárium, fodrász, meg még egy tucat olyan, amiről fogalmam sincs, miközben ezek egy egész iparágat húztak fel rá. Elvan az ember, ha ráér. Ez a hely a felső kaszt egyik bástyája. Azoké, akik megengedhetik maguknak, hogy egészségesek legyenek. Akik bármilyen kezelést megkaphatnak, mert övék a hatalom. Száz évig is eléldegélnek majd. Vagy nem.
Három zümmögő mikrodrón hajt el a fejem felett, ahogy az utcára lépek. Szkennelik a környéket, de még nincs kijárási tilalom. Úgy döntök, a rövidebb úton megyek haza, még ha az veszélyesebb is lehet. A megapolisz hője alulról bizsergeti a cipőmet, a kezem mégis jéghideg. Már a Nemzetbiztonsági Hivatal épülete előtt járok, amikor egy nénike átrohan a zebrán jobbról, és már el is tűnik. Egy darabig várok, hogy jön-e valami utána, de nem. Semmi mozgás. Az égen néhány foszforeszkáló chem-trail bicsaklik meg, aztán az este folytatódik tovább. Abból is látszik, hol tartunk, hogy a chem-trail-ekről sem hazudja már senki, hogy csupán repülőgép nyomvonalak. Nem mondanak inkább semmit. A néma igazságok, mint gazdátlan roninok kószálnak a kiüresedett házfalak közt. Néha látni, ahogyan egybegyűlnek és hosszasan méregetik egymást, majd dölyfösen odébbállnak.
Merem remélni, hogy nem futok össze lázadó csoportokkal vagy egyéb nem kívánatos figurákkal, mert amúgy meg egyre csak fáradok. Ma még szinte semmit nem ettem, két nap alatt megint elveszítek vagy három kilót. Leszálló szakasz. Ameddig nem eszem, addig nem is ürül rendesen a szervezetemből a drog, mert nincs mivel ürülnie. A gyomrom összehúzódva, rátapadva egymás oldalára. Tolom a folyadékot, de nincs benne szinte semmi más. Időnként reszketek, és különféle izomvesztéseket észlelek, rángásokat, ínnyúlást. De az agyam pereg tovább. Állandóan élesre fenve, előre két lépéssel, akcióra készen. Annyi cigit elszívtam tegnap óta, hogy már folyamatosan nyelem a felső légúti váladékokat, amitől meg persze megfájdul a fejem. Hátam összeomlóban, derék tájt pedig folyamatos szorító érzet. Magnézium kéne meg kollagén. Bár a spuri újra üt egy kicsit, azért pár banán még elférne, mellé aszkorbinsav és tea. Valahogy ki kell bírnom estig. A szemlélet ez idő tájt csak ez lehet: ki kell bírni mindent: hideget, meleget, esőt, sarat. Legyen fagy, vagy kapjak napszúrást. Mindent túl kell élni. A mocsok egyre nő, a gyengéket a falhoz állítják, a pénz utáni hajsza, az emberek megtörése… pedig valakinek muszáj elvéreznie. Bele a dzsungelbe mindig csak bele a dzsungelbe. Napjainkat Black Ops módra írták, ez már itt a szokás. A természet vagy a felsőbb erők egyfajta acsarkodása.
De sajnos a gondolatok mind odavesztek. „Nem aludtam semmit a hétvégén” – lehetne a jelszó, ha ezt újrakezdem, csak most már más az anyag, az összetétel, a szervezetem pedig húsz év alatt beolvasztotta magába a másnaposságot, így egy idő után egyre jobbnak tűnik az állóképesség. És hát a végtagok zsibbadása. Meg, hogy fáj a farkam a sok szextől és a drog utóhatásaként az óránkénti maszturbációs kényszer miatt. Szétrobbanok. És az a sok odaveszett gondolat, amit újfent nincs időm felírni. Főként a speed utóhatása alatt jönnek a jobbnál jobb témák az íráshoz, de a következő pillanatban már nem emlékszem semmire. Küzdök magammal, de az idegrendszer nyilván tropán, másrészt puhára simítva, szóval nincs sok esélyem. Néha mondogatom magamban, míg fel tudom jegyezni. De több száz ötlet futott el mostanában így megint. Több ezer megíratlan oldal. De ahogy mondtam: előfordul, hogy némelyik visszatér, ha némi szerencsém van. És hát Ulysess.
Ajtózárkód bemond, bioritmikus szkafender tapadása belő, zúzás a lifthez. Még jó, hogy itt nincsenek szakaszos áramleállítások.
A régi kockabarakkok robosztus tömbjében rejtőzik a stúdió, amiről Mortecai beszélt. Alig találom meg a megfelelő ajtót a sok egyforma között, de végül rálelek a jó folyosóra, amely egy másikra vezet, és az is egy másikra. Elvesztem térérzékelésemet, és csak az egyre erősödő marihuána füst után megyek, mert sejtem, hogy odavezet, ahová tartok. Aztán már hallom a basszust is kissé, szóval elég gyér lehet a hangszigetelés, de azért becsöngetek.
Egy fura, szivarozó raszta vénember nyit ajtót, akinek vaskos szemöldökei vannak. Egy ócska katonai szkafandert visel, tele régimódi kitűzőkkel. Nagy orra erélyesen ugrik előre, fehér haja szépen fürtösödve. Látszik, hogy reggelire is hasiskávét iszik, biztos, ami biztos, és bár arca nem ázsiai, szemei mégis hajszálvékony csíkokban rendeződnek sorba.
Beinvitál a nem is olyan lepukkant stúdió konyhájába, és mialatt elmondom, miért jöttem, magnéziumos vízzel kínál. Az öreget Serafinnak-nak hívják, és övé ez a stúdió, egykori migráns-szálló, ma az utca hangcsöve. De ezt is csak nehézkesen szedem ki belőle, mert úgy fest, nem igazán a szavak embere, hanem inkább az az elmélkedős fajta.
Háta görnyed, de léptei tempósak és kemények, büszke fejtartása méltóságossá teszi külsejét. Bemegyünk a keverőszobába, ahol egy, az ősidőkből származó, potméterekkel telelyuggatott asztal foglalja el a helyiség felét, mellette a stúdió hangmérnöke már javában tevékenykedik. A méretes hangfogóablak túloldalán bömbölő szurokfekete bevándorló óriási elánnal tolja elégedetlenkedését a mikrofonba. A zenének aligha nevezhető prüttyögés már a refrént éhezi, ami csakhamar le is zárja a felvételt. A keverőpultnál ülő figura leállítja a programot, nagyot sóhajtva hátradől, és előhúz az ingzsebéből egy vaskos, barna rakétát.
- Hello, a nevem Kask – mutatkozik be hátrafordulva. Nálam kissé fiatalabb lehet, de még talán látta a régi világot, és egész biztosan hallott már az előzőnél jobb produkciót. A bőre fehér, de mosolya, mint egy keményen bebipázott niggeré, és úgy nézem, a lelke is.
- Mi ez az ótvar szar? – kérdezem, de az öreg leint, hogy üljek le a hátul húzódó, fekete bőrhuzattal bevont nyugipadra. Elég meleg van idebent, le is hámozza magáról a felsőjét. Vékony, de szikár kezei vannak, sok mindent megélhetett már, és naná, hogy szarrá van varrva. És ebben a fazonban még tinta van, nem valami égetett prizma, vagy az a műbeöntéses, intelligens fém, amit totál könnyen beazonosítanak a drónok, ha felkerülsz a listára. Még csak ki sem szedetheted. Már sehol nem találsz olyan technikákat, amellyel ez megoldható. Talán a japóknak van még a süllyesztőben, de oda meg juss el, ha tudsz…
- Jó a zene…- röhögöm el magam mert megint fent vagyok rendesen az utolsó adag hullámától.
- Valamiből meg kell élni, tesó! – feleli Kask, és azzal a lendülettel rá is gyújt a cigire, aminek böszme, citrusos illata van.
- Az igen…- nyugtázom, és tudom, hogy nem kéne, mert akkor talán semmiféle munkát nem fogok itt ma végezni, de azt is tudom, hogy esélyem sincs ellenállni ennek a nyilvánvalóan skandináv magokból származó gyönyörűségnek, amelynek a füstjéből látni, hogy nagy igényességgel kezelt beltéri termesztés. Számomra két olyan klasszikus drog létezik, amelyikre genetikailag nem tudok nemet mondani.
- Saját termesztés? – kérdezem meg rögtön, és már szívok is.
- Naná….- pöfögi ki a körét.
- Elismerésem.
Egyetértően mosolyog, széles szája párhuzamosan halad szeme csíkjaival, látom már, hogy szép kis estének nézünk elébe. Erre a gondolatomra nyílik az ajtó és lép be az üveg túloldaláról áthatoló fekete srác, akinek még a nézése sem stimmel.
- Ez itt Roos, a főszereplő – mutatja be haverját a hangmérnök, mire lekezelünk. A tag majd szétesik lazaságában, és ha lemezcímet kéne adnom egy totálban profilos borítóképéhez, akkor neki simán lehetne a Highness of Flying.
Közben az öreg azt mondja, hogy kevés a jó hangmérnök, és sok a feldolgozásra váró anyag. A cigi körbejár, beszélünk a feltételekről, amik nincsenek is, aztán a feka előkap még egy átlátszó fiolát is, hogy biztosan ne aludjak el egy darabig, miközben a cuccát keverem. Merthogy a két másik időközben megszavazza ezt számomra felvételi belépőnek, amiért az estémet persze fizetik. A feka nyilvánvalóan drogkereskedéssel tartja el magát, abból van egysége a stúdióra is, s így abból most munkám nekem.
- A kokain az olyan, hogy teljesen beléd ivódik, ember. – magyarázza pár perc múlva a gettópápa – Ha már többször szívtál jobb minőségű kólát, esküszöm, átrendezi a sejtjeidet, vagy mi. Ha nem vagyok beállva, és csak beszélek róla, vagy szóba kerül, már attól elkezd gyorsabban verni a szívem. Komolyan mondom. Meleget érzek és felmegy az adrenalin szintem. Csak mert rá gondolok, egy pillanatra repülési magasságba is kerülök.
Anyád.
Már megint ezek a bevonzások.
- Repülési magasság? – kérdezem – Lehetne a lemez címe.
- Azaz már meglenne. Tha Cocksucker.
- Szép. Miről szólnak a dalok?
- Életféle, életrácsok. – villog felém meredező szemeivel, miután felszívott egy fél avenue-t. - Meg szerelem. – folytatja - Abból lehet könnyen eladogatni. A buláknak is kell valami.
- Aha.
- Rá kell nekik rakni, hogyan mennek a dolgok, csúszik?
- Hogy?- Csúsznak, csúsznak, a dolgok már régen lecsúsztak torkom nyálkahártyájának részlegezőjébe.
- Ilyen… helyre rakjuk a dolgokat. – tolja a pofámba
- Az jó lenne.
- Az. Mint filmeken.
- Az. De hát tudod, az élet ott kezdődik, ahol a mozifilmem véget érnek. A filmekben a szerelmes pár mindenféle gyötrelmes akadályokon át végül egymásra talál és elkocsikázik a naplementébe, vagy sétál a tengerparton
- Na ne már mer’… mer’ ki a fasz merne még a vízre hajolni?
- Nem számít. Mert a valóság csak a vége főcím után kezdődik. A heppi end csupán egy pillanatnyi állapotot mutat be, amely után újabb és újabb nehézségek, konfliktusok várnak a két szereplőre – csak ezt már a film nem követi tovább. Például fél év múlva lehet, hogy ismét összevesznek valamin. És ez így megy tovább évről évre. Ha házas vagy: folyamatos problémamegoldás, alkalmazkodás és feltételek…a filmbéli örömteljes zárókép általában egy napig sem tart…
- Roos, a ravasz rókás, szövege katasztrófát rak – vihogja rímeket faragva, és ez az a pont ahol úgy döntök, hogy inkább elkezdem a melót. Serafin el is vonul, azt mondja, csinál egy kis fahéjas muffint, saját recept, viszonylag nem mű, van még jó minőségű lisztje. Hajrá. De az a Roos teljesen beindul, látni, hogy már jócskán odavan, de még húzogatja a csíkokat húsz percenként, én meg nem vagyok képes elkezdeni a hangmérnöki munkát. Valahogy már nekem is mindegy. A kokain, amivel megkínál, felperzseli az agyamat. Forró bizsergést érzek a fejem közepén, minden gondolatom egyszerre pulzál és közös hullámhosszon egyesül. Mindig is azt gondoltam, hogy ez a szer alkalmatlan a társalgáshoz. Vagy mégse? Mert persze Roos és Kask is száz mérfölddel pergeti a szavakat kifele, ahogy a hatás újra és újra, hullámszerűen beüt – de akármilyen frappáns és éles gondolatok is születnek ilyenkor - valójában nem is figyelnek egymásra, mert akárhogy is: muszáj beszélniük. Kétség nem fér hozzá, a high nagyon rendben van, csak épp jól tudom, milyen apátiát okoz idegrendszeri szinten holnap reggelre, meg, hogy mit csinál az alsó vezetékrendszerrel. Ha nincs szerencsém, még újabb vágásra is mehetek utána, és ez sem először történne meg. Vigyáznom kell ezzel a szarral, gyakorlatilag nem kokózhatok. Csak hát az ingerek. Amikor a kokain üt, ne számít a fájdalom. Ha már benne vagy, az túlélőmód egy fajtája. Még ha utána rossz lesz, akkor is vállalod, csak érezd tovább azt a kibaszott bizsergést, amiről elhiszed, hogy egyre fentebb dob.
A második napja tartó kikapcsolós túrám hatása is kezd fizikai szinten masszívan jelentkezni: fájó hát, sípoló tüdő, elernyedt izmok, széttrancsírozott, bedugult, orrüreg na és a megduzzadt garat. Ezen felül a szemem már nagyon vágyik a lecsukódásra, és a csontjaimban érzem a kiürülési folyamatokat. Legalább két liter folyadékot vesztettem, teljesen ki vagyok száradva, hiába dobálom lelkesen a vízkockákat. De valahogy, ki tudja milyen erőforrásból, a hullámok felívelő szakaszán, az ösztöneim felkavart pöcegödréből meg merítkezve, mégiscsak összeszedem magam annyira, hogy elkezdjem a munkát, amiért majd remélhetőleg fizetnek.
Szedegetem ki a NIGGA, valamint kapcsolódó variánsait az akapella sávból. Azazhogy lenémítom, tisztázom a vonalat, hogy szépen kiegyenesedjen, ahogy a szívritmusmonitoron a halál beálltakor. Ki kell múlniuk a FUCK-oknak és hasonló barátaiknak, szóval ennek az új helyi gangsztának a médiabarát verziója meglehetősen akadozni fog. A fazonnak nincs más választása, mint megírni a saját elbaszott életét, amivel talán befut. Másoknak már bejött. Az emberek kedvelik a hosszan elhúzódó drámákat, és hát mindannyiunk élete ehhez hasonló, szóval jó látni, ha mások is szenvednek. De ez a kretén, legalább elolvashatott volna pár könyvet, mielőtt lemezt ír, és akkor esetleg jobban élveznénk - de nem: meg kell baszni minden bulát, a környéken senki a nyomunkba sem érhet, meg amúgy jó, ha van nálunk maroklőfegyver. És persze marihuána. Az már a filmekben is alap, mindenki tép, aki meg nem, az valami mást merít föl, szóval muszáj beszélnünk Kevinről. Sok az ego, de kevés a tartalom. Avagy sok a kagyló és kevés a gyöngy. De most tényleg: szólásszabadság? Az is csak a gazdagok luxusa – vedd meg, ha van rá pénzed. Na, jó, nem egészen. A digitális média megváltoztatta a szokásokat. Ma már nem olyan egyszerű csalni se. Mindenhol megfigyelnek. Mi a faszt akar ez a tag?
Serafin érkezik frissen gőzölgő muffinjaival, fahéjas párájuk csiklandozza az orromat. Be is falok vagy hármat, a kokain felduzzasztja az érzékelést, úgy érzem az ízeket, mintha már egy hete nem ettem volna.
- Neked sincs, aki otthon főz mi? – kérdezi somolyogva az öreg.
- Már rég elváltam – majszolom tovább a szénhidrát utánpótlást.
- Gyerek?
- Gyerekek. A kisebbik az anyjával él valahol a hegyekben. Azt hiszem, jó kezekben van, de talán soha nem látom többé.
- Azt nem tudhatod. -sóhajt
- Ez a hajó elment – sóhajtok - De legalább azt tudom, hogy jól van. Azon az évekkel ezelőtti több napos áramszünet alatt sikerült kiszökniük. Valahol az Ardennekben, vagy már ki tudja azóta hol, de akárhogy is, szerintem így biztonságosabb neki. A hegyek lankáin akadnak jobb minőségben megmaradt földek, amiket nem szipolyoztak még ki teljesen. Még, ha nomádok is lakják, úgy gondolom, még így is jobban jártak, mint itt ebben a kurva digitális dzsungelben. Néha azt sem tudom, milyen bolygón vagyok már..
- Talán így van. Talán biztonságban van. A hegyekben jó esélye megvan. Na és a másik?
- Hát…ő a Helyőrség tagja. – hajtom le a fejem magam elé. Ami igaz, az igaz. Akármennyire is próbáltam jó irányban tartani őt, a nagyobbik gyerekem a rendszer katonája lett. Miután a feleségemmel elváltunk, teljesen begőzölt. Nem tett neki jót az egész hercehurca, és ezt soha nem bocsájtom meg magamnak. A sors így forgatja vissza hibáimat. – Nem találkoztam vele már vagy két éve. Meggyőződése, hogy csak belülről lehet megváltoztatni a rendszert. De azt nem fogja fel, hogy már rég elkésett.
- Ezt inkább te hiszed.
- Van rá okom.
- Mint, ahogy itt mindenkinek. De ne ítéld el a fiad azért, mert még nem tapasztalt eleget.
- Nem ítélem el. Csak fáj a tehetetlenség.
- Hát, ha ez vígasztal, engem is folyton az készített ki egész életem során. De aztán…
- De aztán beolvadtál te is.. – vágok közbe
- Megtanultam túlélni. – feleli – És úgy látom, valahogy neked is ment eddig …- sóhajt fel nyögve.
- Csak már nagyon unom, hogy minden arról szól, hogy becsapnak, kihasználnak, rászednek - én meg védekezzek, vegyem körbe magam szögesdróttal minden tekintetben. Unom, hogy mindenki tökéletesnek akarja tettetni magát, és meg is tesz mindent azért, hogy annak látsszon. Unom a mindenki más akaratának előtérbe helyezését, és a folytonos alkalmazkodást. És a legrosszabb, hogy ha a mindennapi életben nyújtott akár fizikai vagy mentális téren is régóta állandósult segítségnyújtásoktól besokallsz, és úgy döntesz, elég, volt, leállsz vele - az érintettek csak néznek, hogy most mi történt, miért nem folytatod? Miért hagytad abba? Miért nem számíthatunk már rád, mint eddig? Ha pedig végleg befejezed még meg is sértődnek, s talán el is átkoznak.
- Hát,…már ne várj túl sokat az emberiségtől…- mondja, és csak nyámnyogja tovább a soron következő fahéjas muffint, majd így szól:
- Gyere csak, mutatok valamit. El kell lazulnod kicsit. A koksz befeszített.
Azt hiszem, igaza van, szóval követem. A szemeim már égnek a fáradtságtól, és a kialvatlanságtól. A kokain már nem tolja annyira az agyamat, de még érzem, hogy órákig tudnék túlélőmódban lenni a hatására. Csak már érzem, hogy az ülőidegeim megduzzadtak, égnek. De megyek az öreggel, lassan átbotorkálva egy szúk folyosón, amelynek falán végig régi, megsárgult és lepergett szélű filmes poszterek posztolnak: Cronenberg Cosmopolis-a, A Kutyafog, az Oldboy meg a legklasszikusabb Jodorowksy remekek. Komoly kis gyűjtemény. Serafin észreveszi, hogy leakadok néhány poszter előtt, és elégedetten vigyorog.
- Látom, te is szereted a művészfilmeket….
- Csak túl öreg vagyok már… – felelem legyintve, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt még hallja, hiszen már kanyarodik is befelé jobbra, én meg még nem tartok ott. - Na gyere, itt vagyunk mindjárt – hallom rekedt hangját, és amikor befordulok, látom, hogy egy liftcellába lép fel, amelynek oldalai jóformán üresek, csupán négy acélrúd szolgál kapaszkodóként. Ahogy követem, és megindulunk felfelé, megértem, hogy miért nem szükséges komoly liftszerkezetre gondolnom: csupán pár méterrel feljebb egy nagyobb, kupola alakú szobába jutunk, amelynek szintén nincs ablaka, azonban szemmel láthatóan ez szándékolt - egy tekintélyes beépített csillagvizsgáló berendezés foglalja el a középső falat, amely egyben xenon-üvegen tükrözi a városra vetülő kilátást. A kivetítő-üveg mellett a falon képek a múltból: az egészen fiatal Serafin a Golden Gate hídon San Francisco-ban egy másik rasztával, nagyjából az ezredfordulón. Csak az arcvonásai alapján lehet felismerni őt, egyébként még sehol a hosszú haj, és a plusz húsz kiló testsúly. Egy másik képen a Picadilly Circus-nál Londonban, ez már később. Serafin fején apró, vékony göndörtüskék a kép közepén szelfizve - mögötte vigyorgó zenészek, s ha jól veszem ki, az ott LTJ Bukem meg Goldie. Idilli kép, szívem meghasad.
- Jó kis búvóhely – közlöm, és közelebb megyek az üveghez, hogy lenézzek a városra. Az égen cirkáló helyőrségi chopterek bíborlila jelzőfényei lassú rajzásban lüktetnek a fagyos ködben. Serafin közben elővesz két üveg italt a sarokban lévő kishűtőből. Azok színe fekete. Pont passzol a kedvemhez.
- Itt szoktam elmélkedni, miközben zenét hallgatok, vagy jegyzetelek. – nyújtja át az üveget.
- Mintha nem hallanád eleget odalent…
- Az más. Itt azt hallgatom, amit akarok.
- Vagyis?
- Általában tradicionális jamaikai reggae-t, meg raggát.
- És persze dub-ot…
- És persze dub-ot…- mosolyodik el. Arckifejezése olykor tragikus benyomást kelt, kifinomult arcjátékán ott ül az eltelt idő minden egyes viharpöttye. Kinézek a horizonton már apró foltokban megjelenő nap felé.
- Elbaszott egy helyen élünk. – mondom.
- Az…- feleli – amióta betiltották a lifegő CD-ket a kocsikban…azóta minden szarul alakult. Rajtad is látszik. Jól kivagy, mi?. De remélem nem egy nő tett oda ennyire.
- Á,…annak már vége.
- Mindig ezt mondjuk – sóhajt – Mikor váltál el?
- Nem emlékszem pontosan. Nagyjából hét éve lehetett. A memóriám már nem a régi. Gyakran szelektál...
- Na, igen.…, szóval én is voltam házas. De csak pár évig. Egy idő után diszfunkcionális család lettünk. Sárba ragadt szekér. Kétfelé rángattuk. Nem mozdult. Belefáradtam. Viszont gyorsan tanulok…hehe
- Nekem lassabban ment – szuszogom - Túl jószívű voltam. Túlságosan segítőkész. Mindig ezzel volt a baj. Szándékosan soha nem bántottam volna senkit. És ezt egy idő után mindenki kiszimatolta. Márpedig egy ilyen világban, mint ez, ki vagyunk éhezve a jóra. El se hisszük, ha ott terem.
- Az emberek mindig is kihasználták egymást. Tudjuk jól. A nőkre meg még inkább igaz. Hiába is szépítjük. A túlnépesedés, az egyre szaporodó problémák…az egyre nehezebb megélhetés… szóval nem csodálkozhatunk, hogy átalakul az az érdekrendszer, ami annak idején a nőket a férfiakhoz kötötte, érted. Aztán megszűntek ezek a korlátok is.
- Rengeteg „barátomat” veszítettem el így – mutatok két kezemmel idézőjelet közben.
- Ezzel nem vagy egyedül. – feleli, miközben komótosan nekiáll tekerni egy újabb jointot. – Szerintem már régóta súlyos torzulások vannak a társadalmi berendezkedésekben és a szerepekben is. Nagyon sok nőnek nem volt más választása már húsz éve sem, mint rátapadni valami felsőbb osztálybeli köcsögre, akit leszipolyozhat. De aztán a középrétegre is átterjedt ez a mentalitás, mert ez lett a normális. Csúnya sztorikat tudnák mesélni. De ma sincs másként, csak már nem olyan élesen rajzolódik ez ki. Már nem számít, hogy nő vagy férfi. Mind megpusztulunk. Csak a gazdag éli túl, meg néhány mutáns. Aztán mi lesz itt? Egymásra vagyunk utalva, és akinek van egy csöpp esze még, az nem kételkedik ebben.
- Emlékszem - a fesztiválok, amikre a csajok úgy szereztek jegyet, hogy leszoptak valakit. Egy kidobót, vagy egy jegyüzért. Vagy bárkit, aki tudott szerezni bármit.
- Nosztalgiázz csak. Nekem is jólesik olykor. De a természet igazodik az élethez, haver. Láthatatlan energiák működnek, mint valami globalizált tudatalattiság. És egyszerre olyanná váltak a nők kint az utcán, mint az álmainkban. Genetikailag tökéletesedtek. A másik fele meg satnya és ronda maradt. Az energiák mindig kiegyenlítődnek, ha valamit a természet elvesz innen, amott visszaadja.
- Egyetértek. De nem számít, mert mi épp rossz szakaszban voltunk.
- Nem hiszem, hogy lennének jó szakaszok.
- Felszálló ívek.
- Talán.
- Ugyan, mire negyven lettem, már nem a BMW vagy Mercedes kulcs volt a pina-mágnes.
- Hanem?
- Hanem a traktorkulcs. Ha apádnak egészen véletlenül volt egy John Deer telepe, az mindent vitt.
- Értem már. – húzódik szélesre a szája. – Tanulságos, de sablonos. Perszehogy.
- Ahogy a szakadék egyre nőtt a szegények és a gazdagok között, ahogy a középen lévők szükségszerűen lezuhantak vagy feltörtek, egyre mocskosabbak lettünk. Egyre ádázabban hajtottunk a túlélésért. És a csajok mindig is tudták mit kell tenniük.
- Jól bevált ősi módszerek.
- Egyre kevésbé volt más lehetőségük.
- És ez a könnyebbik út is egyben.
- Ha úgy vesszük. Már, akinek.
- Nem volt ezzel gond sosem – legyint rá.
Rendesen kattogunk még mind a ketten, mintha előre megírt válaszaink volnának, pedig csak egy hullámhosszra kerültünk, ami nem volt nehéz a köztünk lévő, egyre nyilvánvalóbbá váló hasonlóságok miatt. A joint meg közben már ég is.
- Nem azzal volt gond sosem, hogy a férfi ösztönlény. A felvilágosultabbak már akkor is felfogták, hogy egy férfinak nem elég egy asszony. Férfi – nő barátság? Egyesek szerint nem létezik hátsó gondolatok nélkül. Saját tapasztalatomból tudom, hogy ez nem igaz, de ettől még nem zavar, hogy a túlélésről szól minden, és a nők alkalmazkodtak. Nekem azzal volt bajom, amikor a nők úgy tettek, mintha nekik ezen felül nem számítana a szex. Ugyanúgy ki voltak éhezve a faszra mind. A megjátszós ribancok, akik azt hiszik, a testük minden. Soha nem tudtam meg, hogy azok a nők, akiknek a jelek alapján gyaníthatóan tetszettem, vagy szimpatikusnak találtak- vajon lefeküdtek volna-e velem akkor, vagy más alkalommal, ha tehetik. Vajon mi lett volna a közös sorsunk e tekintetben? Mire a nőkkel való, teljes mértékben felszabadult kapcsolatteremtés metódusa kialakult bennem, már nem voltam szabad. Mire rájöttem, hogyan kell kezelni a különböző nőtípusokat, megtanultam belátni szavaik és viselkedésmintáik mögé, és céljaimtól függően tudatosan, könnyűszerrel közeledhettem volna bármelyikhez, már késő volt. Évtizedeket „pazarolunk” el magunk vagy a velünk egy kapcsolatban lévők megismerése, gyakran behazudva magunknak azt, ami nincs is, vagy nem akartuk látni, ami van. Aztán ha rádöbbenünk, mit csinálhattunk volna másként, már késő volt. Kezdhetnénk elölről, amihez meg vagy van erőnk vagy nincs. Nekem már nincs. Volt ideje bőven leszívni az energiáimat az életnek, a házasságnak a gyerekek koordinálásának, az anyagi és fizikai megmérettetéseknek éveken keresztül. Az elmém lángjának melege nagyrészt ezeknek a folyamatoknak a felemésztésére ment el.
- Ez már szerintem fizikailag is kivetül. – morfondírozik tovább és átveszi a cigit - Ahhoz képest nem is vagy akkora roncs, már ne vedd magadra.
- Hát, nem tudom. De nekem annyira kiégett a szívem ettől, érted? Tudtam, hogy reménytelenül el vagyunk veszve, és semmi esélyünk arra, hogy újból normális, élhető világot építsünk.
- Talán, csak ha majdnem elpusztulunk. Nemde?
- De éreztem, hogy az lassú lesz és kínkeserves. Ahhoz képes, nem is rossz, hogy még mindig itt vagyok.
- De sajnos bejött. – mondja, aztán kifújja a vaskos füstoszlopot maga elé. Füstölt sajtra emlékeztető illata van némi citrusos beütéssel. Kiváló.
- Mindig ez van. – mondom, és miután slukkolok egyet, tovább folytatom - Előbb utóbb beigazolódnak a feltevések, amelyet rajtam kívül kevesen vesznek komolyan. Bejött ez is. De, tudod ez olyan, hogy amikor benne vagy a folyamatban, akkor nem vagy képes foglalkozni azzal, hogy mi lesz, vagy, hogy minek csinálod. Csak megteszed, és kész. Mert ember vagy. Mert néhányan még élünk olyanok, akiket tisztább értékek mentén neveltek.
- Ugyan… ettől még nem volt könnyebb egyikünknek sem, és mára vén pacákok lettünk, akik már nem képesek semmit tenni.
- Én mindig úgy éreztem, hogy csak rakódnak a terhek, és amit cserébe kapok, annak vajmi kevés köze van annak, amire az igazi énemnek szüksége volna. Nem mintha a család, a szeretet vagy a viszonylagos jólét kevesebbet érne az önzésnél. Csak hát az éned egyik része folyton éhezik, míg a másik mindent felfal. Irigység. Önzés. A Maslow-i hierarchia sekélyes vonzása. És közben azt érzed, te csak egy robot vagy, de legjobb esetben is egy rendeltetésszerűen működtetett húsgép. Mégis kinek az élete ez? Jórészt nem az enyém, hanem azoké, akik birtokba vették az időm darabjait.
- Ez bizony így van – feleli - birtokba vagyunk véve. De már ezer meg ezer éve…na nézz csak bele – int a távcső felé. Odalépek a gyönyörűen kimunkált eszközhöz, ő meg állítgatni kezdi a látószöget, és közben beszél:
- Tudod, a férfiak 30 felett kezdenek beérni. én 40 lettem mire azt mondhattam, hogy most már értek mindent, amit értenem kell. Az életet, a nőket. De a nők mindent túlbonyolítanak. Ezt kaptuk a feminizmustól. Szerelem? Á….az egész csak egy elcseszett kémiai reakció eredménye. Természet-anya humorosnak szánt megoldása. A férfi csak baszni akar, persze - de ha ez a fajfenntartási ösztönfunkció továbbmegy az egyszeri aktuson, és egyéb, kedvező körülményeknek is fenn állnak, az agy által termelt „Illúzió-enzimek” meg sem adják a tiszta, logikus gondolkodás lehetőségét, különösen, ha ez a másik részről is adott. Szóval jön a szerelem és borul minden, pár év együtt élés után meg a házasság, és amikor minden idegi gyógyír elfogy a szervezetből, amellyel megpróbáljuk megmagyarázni, hogy ez a normális.
- Komolyan mondom, te aztán tényleg úgy beszélsz, mintha te is házas lettél volna. Honnan szívtad ezt? Ennyire jól szűröd a valóságot, vagy csak ráhibázol?
- Ez is, az is. Többnyire– summázza, és elnyomja a cigi-csonkot. Rendes kis szatíva volt ez, nem vitás, talán még az is lehet, hogy Jack Herrer vagy valami olyasmi. A nyakszirtemen felfutó masszív bizsergési hullám legalább is ezt sugallja.
- Többnyire – felelem és felismerem a Pegazus csillagképet a távcső belsejében. Keringek a föld körül, ahogy Serafin keze vezeti a beállításokat, nézőpontokat, lassan, álomszerűen, és hallom, ahogy megnyugtató bölcsességgel tovább mondja:
- Ahogy idősödünk, egyre ösztönösebben van jelen bennünk az illem, ugyanakkor ez egyre kevésbé is érdekel is minket. Amikor igazán ki kell mondanunk a véleményünket. Nem baj, ha ezt teszed, nem baj, ha mérges vagy, és ez kijön belőled. Ettől érzed, hogy még ember vagy.
- Baszki, évekig nem éreztem, hogy ember vagyok. És hosszú időbe telt az is, mire erre rájöttem.
- Hogyan történt?
- Ez nem meghatározható. Az ember éli az életét, és ha nincs nyilvánvaló probléma, akkor azt hiszi, minden rendben van. Pedig a köztünk lévő kapcsolatokban mindig dolgozik valami a mélyben, legalul, s ha eljön az ideje felszínre is tör. Szerintem ezek a folyamatok sorsszerűek és emiatt irányíthatatlanok.
- Persze azért megpróbálhatjuk befolyásolni őket.
- Megpróbálhatjuk, de aminek meg kell történnie, az meg is történik.
- Na, látod. Ebből a szempontból viszont nem érdemes valakinek lennünk. Az élet arra való, hogy lássuk és megértsük. Nem kell senkivé sem válnunk közben.
- A feleségem nem ezt mondaná – mondom savanyúan az Orion környékén.
- Milyen volt a feleséged? – kérdezi őszinte, nem tettetett kíváncsisággal.
- Soha nem az a kérdés, hogy egy kapcsolatban milyen a férfi vagy a nő. – mondom - Hanem, hogy milyenné válik a házasságban eltöltött évek alatt. Hogy hogyan történt? Egyszerűen elkezdtem látni, hogy mennyit követel tőlem az akkori életem, és mennyit ad cserébe. Nem nagy ügy. A poharak szükségszerűen betelnek egyszer, ha már nem fér beléjük több. Minden pohár. Utána már csak az a kérdés, hányszor vagy képes még újratölteni magad anélkül, hogy bele nem fáradnál? Hazajössz a melóból, a konyha tele mosatlan edényekkel tegnap estéről, a lakásban szanaszét hevernek a játékok, a megszáradt ételmaradványokkal csókolózó plüssfigurák, összegyűrt zoknikon erjedő banánhéjak, papír-zsebkendővel bélelt építőkocka-hasak, és amikor benyitsz a dolgozószobádba, az asszony nyomja a Majong-ot a gépeden…
- Á…az megvan…
- De amúgy csak a szokásos cigijét szívja, hogy el tudjon menni WC-re. Aztán lelép edzeni, a maradék meg a tiéd. Szex? Ahha…úgy fél havonta – ha szerencséd van. De persze mindent te fizetsz. A gyerekek tesznek mindenre és ölik egymást. Tipikus kép: a ház legeldugottabb sarkában gubbasztok a laptopommal, füldugóval a fülemben, és még így sem vagyok képes az írásra koncentrálni a körülöttem apránként széthulló élettérben. Hogy milyen volt a feleségem, mikor megismertem? Azt mondanám: lelkes. De amíg nem kezdesz el együtt élni egy nővel, nem tudod, milyen az igazi arca.
- Úgy van. És milyen lett tíz év múlva?
- Nos, addigra épp csak annyira távolodtunk el egymástól, hogy még ne kelljen elválnunk. Ő lusta lett és kényelmes, szétszórt, rendetlen, és mint nő, olykor önmagával szemben is igénytelen. Energiáit idővel szinte csak gyermekeink tanulmányi előmeneteleibe, életük koordinálására korlátozta, ami nagyon fontos, mélységesen elszomorított, amit ehhez képest tőlem természetesnek vélt elvárni. Messzemenő aránytalanságok alakultak ki az életünkben. Eleinte duzzogtam, érted, később meg lázadtam, aztán néhány havonta kibukott belőlem az elégedetlenség. Ilyenkor egy hétig nem beszéltünk, hacsak nem az általánosságban szükséges közléseket. Ezek után jórészt nekem kellett megenyhülnöm, ha azt akartam, hogy a családi kör fennmaradjon, hisz gyermekeink sorsa mindkettőnket motivált, s tizenöt év után szinte ez maradt az egyetlen, amiben egyetértettünk. Nekem kellett békejobbot nyújtanom, s ő okosan kivárta ezeket a napokat, gőggel vagy nemtörődömséggel mutatván bizonyosságát hitében, s emígy megegyezésünk küszöbén még az is tovább erősítette elmebéli eltévelyedését, hogy én kezdeményezem a kiegyezést. Így éltünk évekig, én tűrtem, és elfogadtam, hajnalban dolgozni indultam, napközben elintéztem azokat a dolgokat, amelyekre megkért, hazaérvén vacsorát főztem, takarítottam és rámoltam, rámoltam, rámoltam, folyton csak rámoltam utánuk a levetett ruhadarabokat, az eldobott csokis-papírokat, a ceruzahéj-forgácsokat, a szőnyegbe ragadt gyurmát és mindent túlélő játékokat, melyeket maguk után hagytak. (Az a kurva Optimus még ma is biztos ott rohad a tenger alján kb. épségben.) Napi háromszor mosogattam, levittem a szemetet, és hetente kétszer feltöltöttem a hűtőt vízzel meg élelmiszerrel. Ezen felül persze jótálltam pénzügyi tekintetben is: befizettem a gyerek menzáját, lefoglalóztam a fél év múlva esedékes kirándulást, nyaralást, meg kiírtam az osztályfőnök részére a farsangi gyerekműsort. Egyszerűen nem volt olyan terület, amelyben nem vettem volna részt meghatározóan, míg ő csaknem egész délutánokat töltött a kanapén való heveréssel és tablet izgatásával. A triviális hétköznapiság elszívta az intelligenciáját, az életét. Rengeteget veszített és még csak nem is tudta. Én meg? Úgy tűnt a lelkem üres, pedig dehogy: fel volt puffadva. Dühös voltam és kielégítetlen, tudatában annak, milyen rosszul használom ki az életemet, milyen gyorsan múlik, és milyen keveset csinálok. Nem volt meghatározható az a pillanat, amikor életünk párhuzamos pályája elgörbült egymástól, de nyilvánvalóan a gyerekszülés utáni időszakban kezdődött. Ilyenkor a női túlélési ösztön jócskán lanyhul, s főként több gyermek után, akár el is apadhat, vagy rávetül az utódokra. Számtalanszor lebeszéltem magam a válásról a gyerekek érdekében, pedig akkor már évek óta egy olyan nő mellett kényszerültem élnem, aki messzemenőkig felhasznált, mint problémamegoldó segédeszközt. Számára én voltam Problémamegoldó Wolf, csak nekem nem volt olyan menő vörös sportkocsim, hiszen már akkor is a feketére esküdtem. De legalább lett volna normális szexuális életünk, nem csak egymásra fekvés. Ennyi erővel majdnem egy próbababával is csinálhattam volna. Egy újkori, programozható luxusrobottal való szex több élvezeti értékkel bír, mint a feleségemmel bármikor. Valahogy nekem mindig is cefetül kellett küzdenem és megalkudnom, hogy gyönyörhöz jussak. Az sosem ment könnyen.
- Csúnyán sablonos ez, öregem. De most már nyugodj le. – érezteti, hogy jól belemélyedtem, de én nem bírok csak úgy leállni. Beváltom a beszéld ki magad kártyámat, és merülök tovább a beütő fű könnyed hullámai között:
- Pedig amikor benne, vagy nem így érzed. Azt gondolod, ura vagy a helyzetnek. De évek alatt csak gyűlnek az újabb és újabb terhek, a hülye szokások és az elviselni való macerák. Nincs időd önmagad lenni. Az otthonod háborús övezet. A másik három rettentő nemtörődömséggel terrorizál, a velük való harc minden erődet felemészti. Elszívják az alkotó energiádat is, amely rettentő kétségbeeséssel tör utat a hétköznapi csaták mezején. Már mindent bevetettél, állod a csapásokat, de már nem tudod, hogy mi értelme? Ha már nem a saját életedet éled, hanem valakiét, akit csak úgy hívnak, mint téged, de ő csak egy – mondjuk úgy: fontos mellékszereplő. Egy nap arra ébredsz, hogy a társad mérhetetlenül elkényelmesedett, már nem érdekli a nemiség, hangtalanul kihasznál, és már nem tudod eldönteni, hogy ösztönösen vagy tudatosan teszi-e ezt.
- | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
