NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 18:21 Összes olvasás: 6126| 12. | [tulajdonos]: utolsó nap: hétfő | 2018-02-02 22:35 | H
ÉTFŐ reggel kifejezetten korán ébredek - nem is értem: megszoktam már, hogy idegen helyeken alszom, szóval nem emiatt lehet - ráadásul kellőképpen el is fáradtam a tegnapi nap folyamán – mégis valamiféle rezignált izgatottság jár át már abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemem. Néhány másodpercig bámulom a menedékhely galambszürke plafonját, ahová puha, természetességre hajazó műfény szűrődik be valahonnan, s a következő gondolattal együtt már fel is tolom magam. Meg kell hagyni, mióta szervezetem nem jut semmiféle droghoz, egészen máshogy alszom. A kezdeti nyugtalanság nagyjából elmúlt, de a mostani állapot nem sokkal jobb: még mindig olyan, mintha ébren álmodnék, megelégedve néhány órányi alámerüléssel, amelyből minden egyes felbukkanásnál éles emlékképek kísérnek: a szokásostól eltérően emlékszem arra, ami „odalent” zajlott, s igencsak valósághűnek tűnt. Egy rakás lehetetlen, ámde mindenképp rossz szájízű képhalmaz. Be kell valljam magamnak, hogy képtelen vagyok normálisan kipihenni magam, mióta ez így megy, s jóformán állandó kimerültséggel fenyeget. Szép dolog az, ha az ember tisztán tartja a tudatát, de a magamfajtának ez egyfajta kín is: pleasureless treasure.
A hálóterem végében fekszünk, még néhány hely kiadó, de itt minden átmeneti, s talán ezért vagyok magam is ilyen hirtelen éber: lezáratlannak érzem az utat, amelyen haladunk, még nincs vége a folyamatnak, amely visz minket előre. Úgy látom társaim is hasonlóképpen érezhetnek, mert megkezdődik a mozgolódás körülöttem. Jobbára teljesen felöltözve feküdtünk neki az éjszakának a priccseken, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban újra neki kell indulnunk, mintha még mindig nem hinnénk abban, hogy teljesítjük, amit magunk elé kitűztünk, s ennél fogva elképzelhetőnek tartanánk, hogy szerencsénk bármikor megfordulhat. De ez végül is helytálló hozzáállás, hisz az előrelátás úgyszólván mindig kifizetődő.
Nem is bíbelődnünk sokat a reggelivel sem: van még nálunk némi fehérjepor, de úgy döntünk, azt későbbre hagyjuk és inkább az automatából veszünk valamit, elvégre a kreditünk is bőséges. A technikusok azt is a maximumra pörgették, a státuszunknak megfelelő keretekben. Néhány hétig még akkor is egész jól ellennénk, ha nem találnánk magunknak semmilyen más lehetőséget az élelemszerzésre.
A menhely narancsszínű lámpáinak fénye alatt még alig akad, aki ébren van, de a teremőr a helyén ül, s miután rendeztük sorainkat, nekivágunk a pirkadatban pompázó romos város elhagyásának. Odakint ugyan csípős, párás hideg fogad minket, de legalább a szél elcsendesült. Távol a közeli magaslatok felett már világosodik: a fák szeszélyes körvonalai tisztán kirajzolódnak az égen, de még a reggeli köd és homály ül a közeli dombokon, sápadt fénnyel festve be az égboltot. Az esti vihar jócskán megtépázta az utcákat magával sodorva azt a kevés mozdítható dolgot is, amit az emberek kint felejtettek. Falhoz csapódott műanyagdobozok, sárral bemocskolt, szakadt ruhadarabok, tropára ment flakonok és a kerítésekből leszaggatott vasrácsok kavalkádja kíséri lépteinket. Egy ósdi motorbicikli kettéhasított tankkal leheli ki az utolsót magából egy villanyoszlop tövében – alatta széttrancsírozott kutyafej. Az egykor szebb napokat is láthatott központi market oldalában nyilvános WC: két ajtaja beszakadva, csupán a többneműek részére nyíló ajtó ép. A szél nem fúj, de a rothadás bűzét még a szuszpenzorainkon keresztül is érezzük kissé – áporodott hullaszag ez, a temetetlen hús veleje, amit ugyan nem látunk, de érezzük, hogy körülvesz minket. Bizony van itt minden, aminek egy igazán böszme vihar után lennie kell. Szerintem már az is kész csoda, hogy a menedékhelyen nem szűnt meg az áramellátás. Méghogy a káoszban nincs tekintély.
- Na, ehhez mit szólsz, te literátus? – gúnyolódik Matthew, amikor látja, mennyire hatása alá von a pusztítás látványa - de nem veszem fel: láttam én már rosszabbat is ennél, s ezt ő is nagyon jól tudja. A pincék torkából bűzös fuvallat árad, itt-ott egy kapu, ajtó vagy sötét folyosó zugában egy macska szemei villognak vagy árnyak mozognak. A falakról sok helyen lehullott a vakolat, csupaszon hagyva a téglákat, melyek viharvert, kivénhedt testek eleven húsának látszanak.
- Gyönyörűséges – felelem, miközben már a digitális térképet vizslatom, és számolgatom a mai nap ránk váró kilométereket. Ahogy haladunk kifelé a városból, egyre több alak bukkan fel, fokozatosan megkezdődik a reggeli nyüzsgés, néhányan a törmelékeket takarítják, mások sorban állnak a rolettáit éppen felhúzó, korán nyitó pékség előtt. Az emberek egy részének itt még csak védőruhája sincs, úgy látszik, nagyon jól ismerik az időjárási viszonyokat, ami majdnem lehetetlen, hiszen bármikor történhet bármi. De az utcákon mászkáló gyér tömeg egy része mégis szakadt, idült szövetnadrágokat hord, és a turkáló-divatot részesíti előnyben.
Ekkor arra leszek figyelmes, hogy egy kisebbfajta tömeg nyomul be elénk a következő sarkon, jól megpakolva zsákokkal, utazótáskákkal. Színes, tarka népség, szedett-vedett holmikkal, hátizsákokkal jól megpakolva.
Menekültek.
Elcsigázottak, de békésnek tűnnek. Vannak vagy kéttucatnyian, és ahogy átvágnak egy keresztutcán felfelé, arra gondolok, talán tudnak valamit, amit mi nem. Intek a többieknek, akikkel már nagyon egy rugóra jár az agyunk, és szótlanul követni kezdjük őket. Nem telik el tíz perc és egy ovális térre érünk, ahol két rozzant busz rostokol, körülötte az előbbiekhez hasonló tömeg. A tért körülölelő házak viszonylag épségben vannak a város többi épületéhez képest - valamikor ez lehetett a buszpályaudvar, talán még ma is az, de vajmi ritkán indulhatnak innen járatok, mert az egykori jegyiroda épülete be van rácsozva és le van lakatolva. Homlokzata sima és kifejezéstelem, mindenütt kvarcportól csillog.
Odasomfordálunk az emberek közé és megtudjuk, hogy a közeli Bethune-be igyekeznek, ahogyan mi is. Senkinek nem tűnik fel, hogy idegenek vagyunk, hiszen itt majd mindenki az, ahogyan errefelé csaknem minden átmeneti: a népek jönnek, mennek, próbálnak boldogulni. Némelyek azért furcsáén néznek ránk, talán túl modern a ruhánk, talán a körülményekhez képest túl tiszta - nem tudom, de végül gond nélkül letárgyaljuk az utat az egyik ósdi busz sofőrével Bethune-ig. A fickó mondjuk nem túl barátságos, de látja, hogy van kreditünk, ezért nem akadékoskodik. De nem mindenkit akar felengedni a buszra – nem egy jótét lélek, szerintem magánakcióban, zsebre dolgozik, és nem igazán hatja meg azoknak a szerencsétleneknek a nyöszörgése, akiknek nincs fedezetük kifizetni az árat. Hangos szóváltás kezdődik, peregnek a leginkább arab meg olasz akcentussal kiejtett szavak, de a sofőr hajthatatlan:
- Gyalog is nagyon kellemes az út! – vigyorog – Négy - öt óra az egész, és gyönyörű a táj! - mondja dagályosan, de mindenki tudja, hogy ez gúnyolódás: a talajban lévő, metán-termelő mikrobák elhagyatottá teszik a városon kívüli részeket, és szervkereskedők bárhol felbukkanhatnak. – Na, tehát! Tíz perc múlva indulás! –zárja le a témát harsogva.
A tér másik oldalán közben észreveszek egy trafikost és mivel még van egy kis időnk, odamegyek, hogy szerezzek végre magamnak némi füstölni valót. Már nagyon hiányzik, bár olybá tűnik, hogy ha még egy-két napig nem jutnék hozzá, talán végleg képes lennék leállni. De ebben egyátalán nem vagyok biztos, ez csak amolyan kezdetleges lelkesedés, amit olyankor érez az ember, amikor valami olyan ismeretlen előtt áll, melyről azt hiszi, jól ismeri.
Amikor azonban a trafikhoz érek (Konföderációs Nemzeti Trafik – ahogy illik, mert itt is, mint mindenütt a dohány-biznisz állami kézben van tartva) csalódottan látom, hogy egy lapra a következő van kiírva rá:
SZÜLÉSI SZABADSÁG MIATT ZÁRVA.
Ez az.
Szüljetek csak. Hagy szülessen még egy barom állat a világra, aki azt hiszi, megválthat mindent, aztán harminc év múlva rájön, hogy, neki sem megy. Annyi megváltót kaptunk az utóbbi évszázadban, hogy számolni sem bírjuk.
Bassza meg.
Visszakoslatok a buszhoz, és közlöm a többiekkel, hogy az efféle örömökkel még várnunk kell. Sebaj, Declan közli a jó hírt, hogy a digitális térképünk Bethune-ban már működő vasútállomást jelez, az pedig marha nagy mázli, mert nem kell szenvednünk Lens-ig gyalog.
A busz már indulna is, de a lemaradó fél tucat menekült még mindig hőbörög, és egyre ingerültebben vitatkozik a sofőrrel. Már majdnem tettlegességre is sor kerül, amikor Matthew megunja a műsort és beáll a felszálló ajtóhoz, s kitakarván a képet, megvillantja kabátja belsejébe rejtett kézifegyverét.
- Elég ebből a szarságból! – vágja oda kelletlenül az akadékoskodóknak, és ez megteszi a hatását. Bármennyire is sajnálom ezeket az embereket, nem tudok nem egyetérteni vele, nem tudok eltérni azoktól a keservesen meghozott szabályoktól, melyek eddig is életben tartottak, és segítettek a túlélésben: elsősorban magadra gondolj, a barátaidra a családodra, azokat segítsd. Ez már nem az a világ, ahol van idő jótékonykodni. Aki felesleges ballaszt vesz magára, az szintén elbukik. Nincs lehetőség mindenkit megmenteni, képtelenség a világ összes nyomorultján segíteni, s a folyamat megfordíthatatlan. Pusztulásra vagyunk ítélve, meg is érdemeljük bőven, de addig, amíg minden fal össze nem dől, minden szív meg nem áll s ki nem fogy az utolsó iható vízzel teli kulacs – addig húzzuk tovább rendületlenül, készakarva, fáradhatatlan törekvéssel a túlélésért. Ilyen az emberi akarat, mely telve van állati ösztönökkel, eltökélten burjánzó eszmékkel.
A sofőr megenyhült arccal, hálásan tekint a visszavonuló Matthew-ra –azt hiszem innentől kezdve megbecsült utasokká válunk, az ajtó szuszogva becsukódik, s a jármű megindul. Néhány perc múlva már el is hagyjuk a várost, a háztetők felett gomolygó lila párát, ami után ismét halott és sivár a táj bukkan fel. A csend kísérteties lehet odakint, de számomra mégis lenyűgöző a látvány. A táj a reggel olajos és sárga fényében olyan hatást kelt, mintha borostyánba lenne zárva. A busz lassú, monoton ringása és harapós morgása elbágyaszt, szinte elalvásra késztet, de legalábbis ismét merengeni kezdek. Gyakran utazás közben törnek ránk a legnyomasztóbb gondolatok. Mert az embernek ilyenkor kiváló alkalma van összegezni magában mindazokat a történéseket, melyek napjait meghatározzák, s ezt azonmód hozzá is igazítja sorsának irányához.
Kész csoda, hogy a szöveteim bírják még odalent. Az elmúlt napokban jócskán megterheltem a szervezetem. A két nap masszív drogozás megalapozta ezt a hetet. Már eléggé elszoktam tőle. Évek óta nem nyomtam ilyen keményen. Nem tehettem, hiszen a testem ellenállt. A felettünk munkálkodó erők úgy akarták, hogy lemondjak minden szenvedélyemről, különben belepusztulok. Évekig teljesen tiszta voltam, ami még most is, ebből a távlatból is emberfeletti teljesítménynek tűnik részemről, ismerve önmagam. Nem volt könnyű hozzászoknom ahhoz, hogy lemondjak azokról a megmaradt örömökről, amelyek még segítettek a túlélésben. Hónapok teltek el, mire beláttam, hogy jó ideig nélkülük kell boldogulnom. Egy rohadt cigit se mertem már elszívni, mert éreztem, hogy nem tesz jót. Ha néhány hét elteltével mégis megpróbálkoztam valamiféle tudatmódosítóval, azonnal jelentkeztek a negatív tünetek. Negyven körül jártam, és a testem annyira elhasználódott, hogy ezután több évnyi szünet kellett, hogy kipihenje az azt megelőző húsz évet.
Csak a könyvek maradtak meg a józan gondolkodás, ami viszont legalább egy idő után szinte felsőbbrendűségi áhítattal töltött el. Straight Edge, bassza meg!
De korántsem voltam önmagam. Beleolvadtam a nagy szürke semmibe és a napról napra fokozódó jelentéktelenségem idővel csak egy másik fajta, számomra még ismeretlen depresszióhoz vezetett. Egy másféle negatív ellenpólushoz, mint a drogok okozta mélylátás. Hosszú időre fel kellett adnom hát szuggesszív felfogásomat, miszerint: hátra nem lépünk, csak előre.
Hátra nem lépünk, csak előre.
A fájdalom másodlagos.
Csakhogy a hegeket már soha nem lehet kisimítani. És csak szaporodnak egyre, és akármennyit is tűrtél, a végén úgyis elhasználódsz. Túlélőmódból nem lehet a végtelenségig erőt kisajtolni. De az elmúlt héten bebizonyosodott, hogy ösztöneim még mindig, minden tekintetben működőképesek, s bár nem vagyok már fiatal, nincs már bennem lelkesedés, de az eljárást ismerem: A fiatalok szemében egy-egy katasztrófa soha nem végleges, sőt sokat ígérő távlatokat nyit, menekülési utat kínál. Így kell hozzáállnom. S amíg képes vagyok ezt a gondolkodásmódot előtérbe helyeznem, addig nem kell aggódnom. Addig mindig megmarad egy óraütésnyi dicsőség a végső hanyatlás előtt.
Alig egy óra múlva arra ocsúdok, hogy egy felfelé kanyarodó erdősáv mögött feltűnnek Bethune ezüstösen csillogó fényei. Kolostori látvány. Felnyögök, keresem a társaimat, és látom, hogy Declan kivételével alszanak, úgyhogy ideje felkeltenem őket. A két dromedár nem az a fajta, akit az ember szívesen ébreszt, de azt hiszem, túl vagyunk már ezeken az apróságokon. A buszon lévő tömeg is izgatottan kezd készülődni a leszálláshoz, rendezgetik csomagjaikat, szedelődzködnek, egyik-másiknak még fülhallgatója is akad, amelyet még a fején tart, míg végleg meg nem állunk.
Jó lenne már valami zenét hallanom nekem is, érzem, hogy négy nap után már kezd hiányozni nyugtató ereje, mely bennem ugyanazt a hatást váltja ki, mint péknek a frissen sült kenyér illata, vagy cipésznek a cserzett bőr szaga.
Bethune-ba érve az eddigiekhez hasonló látvány fogad, tornádók rombolta épületek, tövükből kitépett fák helyei, de a túlélés reményének mégis töretlenül pislákoló igézete – látni, hogy az itt élők próbálják menteni és újjáépíteni a felszínt. Földre lapult házak, sima homlokzatukon tolóablakok, némelyik félig kificamodott ablakkerettel, egy oszlásban lévő templomépület, de a tetején épp a cserepeket cserélik, vagy erősítik. A tömeg itt már sokkal látványosabb, ez a város élni akar még. Amikor a busz szuszogva megáll a vasútállomás robosztus épülete előtt körülötte is egyre csak sokasodnak a járókelők. Mindenféle népek ezek: spanyolok, franciák, portugálok, meg vagy fél tucatnyi, a Földközi-tenger déli részéről szomszédos arab térség, jóformán megkülönböztethetetlen népeiből. Ezek az emberek a hiedelmekkel ellentétben egész jól megfértek egymással a régi időkben, míg a migrációt el nem kezdték mesterségesen felduzzasztani az európai kontinensen. A keveredés már évszázadokkal ezelőtt megindult, amikor az anyakontinens vezető hatalmai a háborúk során külterületeket gyarmatosítottak. Csak a Közép és kelet-Európai államoknak volt annyira fájdalmas végignézni, ahogy területeiket ellepik a bevándorlók. Amikor a természet mind több helyen lesújtott, a konfliktusok kiéleződtek, és megkezdődött a harc a vízért, az élelemért vagy egy talpalatnyi földért, amin megvethetik a lábukat.
Tíz évvel később még mindig ugyanott tartunk, de vannak helyek, amelyek továbbra is ellenállnak a bomlásnak.
Úgy látszik, Bethune is ilyen.
Mintha nem számítana, ki vagy, honnan jöttél, vagy, hogy merre tartasz. Mintha itt mindenki tisztában lenne azzal, hogy a túlélés az elsődleges, s ez kívül állna a nagypolitikai játszmákon. De azért az őrök ott figyelnek a vasútállomás bejáratnál, szigorú, merev arcukat sisakjuk mögé rejtve szolid tartóoszlopokat vonnak mindkét oldalon.
Az épület oldalában forró húspára gőzölög, nyers szaga azonnal megcsapja az orromat, ahogy leszállunk. Az árus csípős pott húst mér sült krumplival. Mifelénk a lóhúst csak konzervben lehet kapni, így, frissen készítve még sohasem ettem.
- Toljunk be egy adagot indulás előtt! – javasolja Declan, mintha kitalálná a gondolataimat, s azzal be is állunk a bódé körül gyűrűdző sorba. Hátunk mögött lassan delelőre áll a nap, ragyogása átjárja az állomás homlokzatát és meleget áraszt. Batyukkal megpakolt, táskaboxokkal felmálházott emberek halmai nyüzsögnek mindenhol körülöttünk, kezükben táblagépek meg hagyományos digi-térképek. Sokszínű, keverék tömeg, mindannyi arc és hovatartozás. A zsongás átragad rám, de nem érzem azt, hogy bármitől is tartanom kellene. És ugyanezt látom a többi ember arcán is. Ha már nincs semmid, akkor nem kell aggódnod, hogy elveszthetsz valamit. Innentől kezdve kissé meg is könnyebbülsz
Az árustól megtudjuk, hogy egy részük szintén a hegyekbe tart - az Ardennek lejtője benépesült munkatáborok százaival, az itt összegyűlt népek gátakat építenek, falakat húznak fel, az önfenntartó falvakba mennek munkaerőnek. Házi kertészetek, bio-gazdálkodások, és kísérleti központok, ahol az alternatív energiahordozókkal próbálkoznak. Sok helyen kivágták az erdők egy részét, hogy földet nyerjenek, a fából pedig kunyhókat építettek. Mindenütt ott vannak ezek a telepek egészen a „csizma száráig, avagy a hegyvonulat valamikori olasz határáig.
- Na és mi van a vallási fanatistákkal? - kérdezi a fazontól Matthew, miközben bőszen tömi magába immár a második pott-saslikot.
- A túloldalon a kőkemény iszlamisták tanyáznak, és egy-egy csoportjuk időről időre gerillaakciózik a határon. - feleli készségesen az árus, aki már minden információt felszívott magára itt a fal tövében a húst árulva. - De a hegy déli lankáin a Konföderáció állomásozik még egy darabon. Milánó legalábbis még a miénk!
A baszk lóhús egyébiránt kellemesen fűszeres, meglepően finom. Végre fizikai melegséget, egyfajta lelkesült örömöt érzek, ahogy eszem, ahogy ezáltal újra átélnem, hogy valami igazi, jól megszokott történik velem, hogy jólesik valami, egyszerűen, mint régen.
Megköszönjük az útbaigazítást és behatolunk az állomás belsejébe. Folyton kanyargó, emberi hangyaboly, mátrixhullámokon csorgó szó-kavalkád, az óriásmonitorokon az utazási irodák retina-facsaró reklámjai: egy halott medúzákkal és kisodort bálnákkal teli parton mosolygó családok mászkálnak kéz a kézben, a vidám kompánia kutyáját egy radioaktív szennyben fogant két méteres homár belezi épp ki. Apró kagylók ásítoznak, bennük pislogó emberi szemek – anyu és apu étolajos palackokon szeretkeznek, tíz éves kisfiuk frizbit dobál a félig felzabált kutyának, egy szikla mögül most a vidáman kacarászó gyermeket lesi az óriás tengeri rovar, miközben a felhők közül családi űrsiklók zuhannak a félelem színű tengerbe. Megjelenik a felirat: Kössön ön is utasbiztosítást!
A pénztárok előtt vastagon kígyózó sorok. Jó lesz nekünk az ön-becsekkolás is. Újabb kreditek tűnnek el a virtuális pénznyelőben, s az is kiderül, hogy még elérjük a délben induló Lens-i kombi-vagont. Épp annyi időnk van, hogy átvergődjünk az ellenőrzőkapukon, ahol az automatikus szkennelést a helyőrség morcos zsoldosai is végignézik. A fegyvereket persze azonnal jelzi a rendszer, de az albínók még fegyverviselésit is tápláltak az adatlapunkra, így nincs félnivalónk. Azért nem néznek ránk túl kedvesen az őrök, de probléma nélkül átjutunk, majd lassan sodródunk tovább a tömeggel a peron felé. A vonat már bent áll, jó tíz-tizenkét vagon, de mind meg fog telni, úgy látom. A vonal végigköveti az Ardennek hegyvonulatait, és lemegy egészen a déli határig, szóval remélem, hogy nem csak munka-keresők vannak itt, hanem akadnak máshova utazók is, mert elképzelni sem tudom, hogy fogunk bármire is jutni, ha ilyen túljelentkezés van munkaerőből. Bár a saslik árus szavaira emlékezve nem feltétlenül mindenki a hegyekbe indul, mert a déli tengernél is folyamatos gátépítések folynak, ami szintén vonzza őket.
Elfoglaljuk a helyeinket az egyik hátsó vagonban, és elernyedve várjuk a holoszkópikus kalauz sípszavát. A déli napfény megszűrve hatol be a vonatba az ablakok mocskán keresztül - ám egy látogató szertartásosságával érkezik: langyosan árad szét a levegőben, észre sem vétetve magát fénycsóvákkal vagy visszfénnyel. Amikor megindulunk, én már máshol járok, megint, távol a valóságtól, de azért egy kissé mégis benne - úgy, mint amikor álmodom, és az óra váratlan ébresztése után egy percig még úgy emlékszem az álomra, mintha való lett volna. De teljesen mindegy, melyik valóságot élem, egyikben sem tudom befolyásolni a történéseket, mindenhol szolga vagyok, a lét szolgája, az idő alávaló csatlósa, leeső var az univerzum sebéről, akiben velőt arat az odaadás, de már régen nem hat rá az eredménytelen buzgóság vagy az önmagát szétromboló elvakult reménykedés.
Szolga.
Kiürült héj, ami még hasznosítható.
Hiszen az emberek még mindig hajlamosak arra, hogy alávessék magukat a hatalmasok, az idegen fegyveresek, a halálgyárosok, a többségben lévők, a szőke hajúak, az izom és acélemberek akaratának.
Ahogy Huxley mondaná: „A történelem legnagyobb tanulsága, hogy az emberek soha nem vonják le a történelem tanulságait.”
Ha pedig azt hiszed, különleges vagy, tévedsz. Ne gondold, hogy bármi is veled történik meg először. Ugyanolyan sablonnak születtél, mint mindenki más. Utánzatnemzedékekből sarjadó roncsolt pont a tudat tükrén. A történelem kivágott papírmaséja. És ez nem a te történeted.
Ez mindenkié.
Ahogy megtanulunk belehelyezkedni a résekbe, miközben lemondóan ragaszkodunk ahhoz az élethez, amelyben semmi sem lett úgy, ahogyan terveztük. Időnk nagy részét zárójelek közé ékelődve tengetjük, túlzott jelentőséget tulajdonítva az eseményeknek.
Poggyászok, csomagok.
Mindenki a saját buborékába zárva.
A nyomasztó hétköznapok egyhangúsága, és a pokol széttört szilánkjaira hányaveti módon felhúzott boldogság percei. Meddig kerestem az utat, mire ráébredtem, hogy már rég rajta állok, csak nem akartam észrevenni. Azt gondoltam, hogy a sors, amelyet be kell teljesítenem, valami távoli, horizont mélyén helyezkedik el, ahová el kell jutnom. Valami magasztosabbra vártam, közben a sors már rég azon munkálkodott, hogy ezt beteljesítse. Ráébredtem, hogy az én szerepem nem valamiféle iránymutatás, vagy konkrét megváltás, hanem a másokhoz való igazodás, a szolgálás, a mások életének segítése.
Szorokin Bro-ja vagyok, aki beteljesíti a végzetét.
Most felmegyek a hegyre, valami célja ennek is lesz, talán egészen váratlanul ott találom majd a nagyobbik fiamat, amint helyőrségi szolgálatából rég kitörvén ma már ételt oszt a rászorulóknak. Egyszerű, könnyű-műanyag házak, két telet se bír ki, a leginkább kitaszítottak posztja, elképzelem. Olcsó kínai fapellet-utánzat maró szaga a hőtaszító kerámiahordókban. Sütik rajta a szója-omlettet, a falusiak sorban állnak. A fiam koszos missziós ruhában, valami kamu civil szervezet, melyet a háttérhatalom működtet pénzmosásra, legmodernebb védőmaszkok.
A fiam felnéz, előbb megismer, mint én őt, Cute-ra vágott ismétlődő nyolcad-pillanatok, aztán elengedésre egy kis effekt.
Összeborulás.
Sírás-rívás, fűszívás a felállított klímásított katonai sátorban. Felpergett rostlemezként sodródó emlékek: a viharos éjszaka, amikor született, a kórház udvara tele volt macskákkal, szánkózás az Alpenhofon, nyaralás Ithakán. Amikor még minden rendben volt. Fáj, hogy már sok mindenre nem emlékszem, soha nem volt elég idő, nem voltam képes tovább duplikálni magamat, nem voltam elég. De a végét még összerakhatjuk. Bevonzom, hogy megtörténjen. Határozottan erre koncentrálok, míg a vonat halad felfelé, át az egészen sűrű fenyveseken, alagutakat vájva a sziklákba, megvannak a képességeink. Pogyászok, csomagok. Slaving.
Mi mindent ki lehet bírni.
Vagy akár az egész família ott vár majd, a kisebbik fiam is az anyjával, és nem csak az lesz a jó hír, hogy a másik végre kilépett a szolgálatból, hanem, hogy elfelejtjük az egész múltat, új lapokat kérünk, dobjuk az egész paklit, és újraindul minden, és nem kérünk számon többé, és nem zsarnokoskodunk egymáson. Nem fog rajtunk
Ez lesz. Lényeg, hogy megmaradjon bennem a ritmus, ami az életben maradáshoz kell. A ciklikus rendszer állandó újraforgása, amely alámerít a mocsokba, aztán újra felhúz a fény felé. Fogalmam sincs, e nélkül, hogyan bírtam volna ki idáig, a testem már negyven évesen is szarul érezte magát. Újabb emlékek. Amszterdamból hazafelé a buszon az ölemben fekszik, simogatom a haját. Nem bírok normálisan aludni, ezért inkább cirógatom.
A bűneinkből táplálkozó vakrémület.
Egész életemben rossz ütemen történtek velem a dolgok. Mindig utólag derült ki, mi lett volna jó, mit hogyan kellett volna tenni vagy hozzáállni. De második lehetőségem soha nem volt, így aztán folyton a „majdnem összejött” érzést kaptam, az örök második szerepét, mely hálátlan egy poszt: az ember kénytelen azzal a tudattal továbblépni, hogy ugyan képes arra, amire az „első”, de már nem számít, hiszen a „helyet már eladták”.
Ritkán emlékszünk a második befutóra.
Árnyékok játéka. Azzal különös, puszta elfogadássá válik az élet. Még a semmit sem elfogadás elfogadásává is. Hiába nem akarsz tudni a világról - a világ továbbra is tudni akar rólad. Ismerni akarja a szokásaidat, el akar érni minden áron. Rád akarja erőltetni magát. Nem enged. Kellesz a mobilszolgáltató konszerneknek, az áramfejlesztő médiamágnásoknak, kellesz tölteléknek valami vallási háborúba, amihez semmi közöd. Beszakad alattunk a föld, de még mindig kellesz, mert az atombunkerek bérlőinek továbbra sem csökkenhet az életszínvonala. Kellesz a biomechanika moguljainak, hogy jövő héten rajtad tesztelhessék a legújabb fejlesztésű retina szkennereket, melyek már rögzítik is az életedet. A külvárosok romjain kapaszkodó drón-légiók. Nemsokára valaki addig lobbizik ez ügyben, hogy törvényi szintre emelkedik, és akkor előbb – utóbb kötelezővé teszik. Valaki megint jól keres. Kreditszázalékok a zsebben. Mint amikor kötelezővé tették a komolyzene hallgatást az iskolákban, és minden este minden csatornánk államilag ugyanaz a nagykoncert ment a klasszikusokkal. ⌠A klasszikus komolyzenét a korabeli emberek értékesebbnek, magasztosabbnak tartották, s tarják még sokan ma is. Gondolom, mert összetettebb, szerkezetileg bonyolultabb volt, mint a vele párhuzamban élő világ és népzenék, s a jazz szabadossága, csak még jobban fokozta lenéző hozzáállásukat. Eleinte múló hóbortnak gondolták, csakhogy a jazz, éppen hogy nyitottsága révén volt képes magába olvasztani mindent, amivel találkozott, mint valami élősködő, amely mindenütt megél. Így burjánzott tovább évtizedekig, míg meg nem született az elektronika, amely borított mindent. A korabeli zeneszerzők valóban látták a zenét. De az elektronikus zenék megjelenésével, onnantól kezdve, hogy a hetvenes években elkezdték használni az első szintetizátorokat, a zene spektruma ismét kitágult, és az elektronika széles skálája felvette a versenyt a klasszikus zene összetettségével. S akár tovább is gondolja azt, hiszen a technikai trükkök milliónyi lehetőséget nyújtanak a zeneszerzőnek.⌡Mintha azt várták volna ettől a komolykodástól, hogy az emberek lelke majd lecsendesül. Hogy a gyerekek majd a kitelepítési riadók meg biológiai szennyezés-riasztások alkalmával Vivaldi telét fütyörészik, miközben vonulnak le a menhelyre.
Néhány év múlva már nem értünk rá ezzel foglalkozni. Illemtudó közömbösséggel viseltettünk tovább, mintha nem tudtuk volna, mi történik. Akik mégis tenni akartak, már nem tehettek semmit.
Lemorzsolódó partszakaszok.
Lassú rohadás, amit örömmel nézek. Szívem helyén kis játékkalapácsot hordok, az sújt le minden dobbanáskor. Már igencsak elkopott. Kalapált a hetvenes évek punk lázadása alatt, trapézfarmerek és narancssárga kötött pulcsik átszűrődő prizmáján, a nyolcvanas évek feltupírozott dzsörzé-filterén, a kilencvenes flaszterének felfröccsenő bakancsnyomán, a millennium tört ütemére, majd a mindent megváltó mély-techno 126 BMP-es lüktetésére.
Ez a Modus Minardi, az egy hét alatt feje tetejére állított lét aláfestő szimfóniája, érzékelem a hullámait. Oda-vissza, oda – vissza, pattog az időben ez a megmaradt öntudatlanság, milyen jó lett volna, ha negyven évvel korábban találják fel a beépített retina-szkeneket. Micsoda film lett volna belőle. Árulhatnám a feketepiacon.
Mert, hát közel minden történet a szerelemről vagy a halálról szól. Az elhíresültek, az emlékezetesek és még a semmilyenek is. Majd mindegyikben ott van valamelyik.
Ez
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
