NAPLÓK: Tépő Donát: Repülési Magasság Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 18:39 Összes olvasás: 6128| 11. | [tulajdonos]: 6.nap:Vasárnap | 2018-01-23 20:44 | V
ASÁRNAP reggelre teljesen letisztul. Addigra elérjük Holy-Island térségét, de a szigetországból lenyúló darab földből ma már semmi sem látszik. Az egészet maga alá temette a tenger, a partoknál csak néhány magasabb épület köszönti az arra vetődőket elhagyatottan: több tonna szétmállott, darabos ipari és háztartási hulladékkal, törmelékkel. A víz összemossa, aztán széthordja, majd újra magába turmixolja az emberi mocskot és az átalakított elemeket. Közben valamelyest összeismerkedtünk a legénység tagjaival. A felének sem tudtam megjegyezni a nevét, de úgy tűnik, Angus nagy király lehet itt, mert mindenki uramnak szólítja. Az egyetlen, akivel egyenrangúnak sejtem, az Bert, a hajókapitány. Jóval idősebb mindannyiuknál, drótszerű, ezüstszürke szakállát folyton elsimítja, miközben beszél. Tipikusan olyan ember benyomását kelti, aki egész életét a tenger közelében töltötte.
- Eddig négy gigatornádót sikerült megúsznom, négyet, ha mondom. – Cserzett arcába metszett barázdahullámai ezer darabara törnek szét, hunyorítás közben. Anekdotáit már az este folyamán elkezdte adagolni, mint aki alig várja, hogy végre elhenceghessen a világnak. Látszik, hogy szereti öregbíteni a hírnevét, de nyilvánvaló, hogy arra rá is szolgált. Van egy albínó ikerpár, ők kezelik a számítógépeket, és csak enni meg üríteni állnak fel a monitor elől. Amikor megkérdeztem, mikor alszanak, Angus elröhögte magát.
A legszótlanabb köztük az orvos, aki egyben a legelszántabb tekintetű is. Szúrósan vizslat mindenkit, mint egy vadász, akinek még nem engedik meg, hogy a zsákmány közelébe menjen. Szavak helyett nézésével beszél, s ha nincs a közelben, akkor is érezni a jelenlétét.
Az ellátásra ugyan nemigen lehet panaszunk, de közben érzem, hogy az a vízben töltött néhány perc is mennyire megviselt. Hiába a ruhaváltás, a löncshúskonzerv-vacsora, meg a forró tea, a torkomban reggelre ott vár a jól ismert kaparó érzés. Aztán egy-két rövid, de csúnya köhintés után a doktor egy pirulás dobozzal bukkan fel, amelyben jókora, színes bogyók vannak. Ellenkezést nem tűrő pillantással elém rak kettőt, aztán csak int egyet a fejével. Úgy döntök jobb, ha meg sem kérdezem, mit kapok, mert az eddig látottakból ítélve biztos valami saját maga által kotyvasztott cucc lehet, és semmiképp sem csak egy sima aszpirin. Megköszönöm, és próbálok hálásnak mutatkozni a kínaival együtt, aki szintén kér egy adagot, noha ő nem köhög, viszont kimerültnek látszik és sápadtnak.
Paul és Matthew még mindig módfelett örülnek nekem, a vacsoránál pedig már a fehérje százalékokat tippelgették. Fura, hogy tisztán látom őket, nincs meg a szokásos őrült tekintet vagy eszelős beszólások, de mindez valahogy megnyugtató is. Csak a kis kabaláikat hiányolom a nyakukból, amelyeket általában mindig maguknál hordtak. Apró por-adagoló szelencék, valami komolyabb titánium-ötvözetből. El sem indultak volna otthonról nélkülük. De az a gyanúm, e két fétistárgy valahol a süllyesztők mélyén végezte, amikor a fiúk bekerültek a süllyesztőbe.
Rory folyamatosan az ágyán fekszik és lázasan morfondírozik, időnként felnéz Declan-ra, aki nem mutat különösebb érdeklődést a történtek iránt. Számára a veszély, vagy annak elhárulása a dolgok természetes rendjéhez tartozik.
.Részemről csak hálás lehetek Angusnak és barátainak, mivel nem ragaszkodnak ahhoz, hogy velük tartsak a Déli-sarkra. Merthogy a szőkének kétség kívül minden szava igazolódni látszik, s eleinte bármennyire szkeptikus is voltam vele szemben, valójában érzékeim mégsem sugallták azt, hogy nem szabad benne megbíznom. Különös feszültség vibrál ebben az emberben, alkotó eltökéltség, most már egészen látom. Úgy tűnik, a szabadság látszólagos elvesztése valóban korlátozza az emberi elme ítélőképességét, így lehettem én is, de most biztosan tudom azt is, hogy nem tévedek. Ez az egész brigád itt nyilvánvalóan együttműködik az ellenállással, de ők az egyedüli esélyem most a túlélésre. Egész éjjel azon hezitáltam, mit tegyek, hallgattam Rory érveit egy jobb életről, amelyben egyébiránt nem hiszek már vagy harminc éve - de miért ne legyünk optimisták? Csak nekem ez még mindig nehéz. Mondhatni végigszenvedtem az elmúlt harminc évet, megtanultam, hogy meg kell küzdenem minden egyes sikeres pillanatért, mert amúgy a zászló soha sem nekem áll, s nemhogy joker lapokat nem osztanak, de még egy nyamvadt színpárért is ötször annyit kell tennem, mint másoknak. De statisztikailag, időnként jönnie kell annak a joker lapnak is. Talán ez most pont az.
Egyedül Declan nem tud pozitív lenni. Megértem, hogy nem igazán képes megbízni egykori nácik leszármazottaiban, meg aztán a Déli-sarkon valóban hideg van. Nekem, egyre erősödő bizalmam ellenére szintén nincs sok kedvem hozzá, mert ösztönösen azt érzem, hogy az nem az én terepem lenne. Bármennyire is csábító az ajánlat, bármennyire is itt az alkalom és a kézenfekvő megoldás is egyben, hogy eltűnjek a világ szeme elől, tudom, hogy hosszú távon nem érezném jól magam egy ilyen helyen. Az általam ismert természethez ragaszkodom, még akkor is, ha már pusztulóban van. Kis szerencsével sikerülhet feljutnom a hegyekbe, ahol talán nem fognak keresni. Rengeteg menekült vándorol a déli határterületeken, a tengerszint feletti magasság pedig bőven megnyugtató - mindazonáltal itt sem lehetnek hosszú távon tökéletesek a körülmények az állandóan változó viharrendszerek és monszun-eltolódások miatt. De már semmim sem maradt. A könyveim is odavesztek, meg az írásaim ki nem adott részei, így csupán a világhálón megmaradt részletek tanúskodnak rólam.
Reggeli közben aztán nem sokba telik, hogy Declannal egyetértve meghozzuk a döntésünket, miszerint, mi kiszállunk a partoknál és szerencsét próbálunk a hegyekben lévő munkatáborokban, ahol még mindig a múltbéli körülmények uralkodnak, kevesebb a modern technika, de legalább biztonságot nyújt, ha durvább zavargások lesznek. Jó messze mindentől.
Megmentőinknek egyébként is elsősorban Roryra van szükségük, az orvos egyetlen közbeszólása is az volt, hogy belőlem elég csak mintát venni. Ezen, már ne múljon, állok rendelkezésre.
Legésszerűbb, ha a csatornánál tesznek ki minket, amit néhány órán belül elérünk. A valamikori Francia-Belga határ Normandia mellett, részben elhagyatott környék, és Bert felvázol nekünk egy optimális útvonalat, amely szerinte a legésszerűbb a jelenlegi helyzetben. A hátármenti területek jelenleg semleges zónák, csak a hegyek túloldalán vannak komolyabb harcok a vízért és a területekért, így jó eséllyel juthatunk el valamelyik hegyi városba. Jókora előnyt nyerünk azzal, hogy az albínók dekódolják a karunkat egy számomra ismeretlen típusú mobil szkennerrel, mialatt mi csak állunk és nézünk.
- Ez most mit jelent? - kérdezem és Declanra sandítok.
- Visszakaptátok a börtön előtti státuszotokat, az adatokat újratöltöttük. - válaszolja Angus sokatmondó pillantással, és lassacskán felfogom, hogy mekkora mázlim is van - nem csupán a szabadulás miatt - s hogy sorsom hullámainak ismét a felfelé ívelő szakaszában vagyok.
A kapitánnyal együtt újra átvesszük a megjelölt útvonalat a hegyekhez. Bert hevesen gesztikulálva magyarázza a monitoron felbukkanó városok jelenlegi helyzetét. Keni-vágja a napi politikát, ami nem rossz teljesítmény egy folyton rejtőzködő árnyékembertől. A vén rókának ráadásul jó a szaglása is. Meggyőzőek az érvei, és be kell vallanunk, hogy egyikünk sem tud jobbat mondani. Személyazonosságunk biztosítva, krediteket is kaptunk, annyit, amennyi még nem feltűnő, és egy mobil kézi monitorra feltöltve az irány.
Annak azért örülök, hogy Paul és Matthew szintén velünk tart. Mint kiderül, az ő testükben semmi különleges vagy használható nincs az orvosok számára, ha csak nem számítjuk, hogy már önmagában az, hogy még élnek, egy kész orvosi csoda: valami láthatatlan energia tartja össze az évtizedek során módszeresen és radikálisan átformázott testüket sejtszinten. Mintha csak egy biológia mester-mutáció menne végbe bennük, inaik, szöveteik már nem is emberiek, egyszerűen csak elemi képződmények lennének. Jól fog jönni ez a két – a szó nemesebb értelmében véve „vadember” odakint a terepen.
Holy-Island mellett bőven túlhaladván, elmerülve ülök a kantinban és Declannal iszogatom a harmadik lapacho teát. A legénység ezt vedeli folyamatosan, hát mis is toljuk, hogy erősödjünk, s közben csak úgy merengünk a múlton. A szigetek pusztulásáról eszembe jutnak például azok a híres helyek, melyek a zenének, vagy a művészvilágnak oly sokszor teret adtak, majd aztán mind a természet öntisztító immunrendszerének katalizátorában égtek el: A New-York-i Metropolitan, az Odeonsplatz vagy a Bostoni Operaház. Ahogy a megtépázott britföld meg az anyakontinens között ráfordulunk a csatornára, amely alatt milliók porhüvelye ázott szét az idővel, töménytelen vassal és más ércekkel tömítve be a történelem véres csatáinak hulladékát, arra gondolok, hogy már nem emlékszem pontosan, mikor is vált ennyire polarizálttá az életem. Egy rossz beidegződés alapján hozott rossz döntés? Vagy valami egészen más? Csak sejtem. A folyamatok egymást erősítik vagy gyengítik, és senki sem látja, pontosan hol volt a törés.
De arra a pillanatra pontosan emlékszem, mikor évekkel ezelőtt három nap folyamatos kokainozás után rádöbbentem, hogy mennyire horizontális és vertikális tükörképe is vagyok magamnak, és, hogy ez már így is marad. A cucctól az agyam annyira lesimult, hogy újra látta a redőket. Nagyon szürreális érzés, amit előtte még soha nem éreztem, mert annak előtte néhány alkalmi eset kivételével nem nyúltam kokainhoz. Nem az én drogom volt soha, viszont azokban a hetekben valahogy többször is a közelébe kerültem, és magam is meglepődtem azon, hogy végül mennyire élveztem azt, hogy maradéktalanul leradírozott mindent.
Otthon semmit sem vettek észre belőle, csak én döbbentem le, hogy lám, ilyen dolgokra kell vetemednem, hogy az életem az ő szempontjaik alapján normálisan menjen. Nem kiabáltam a gyerekekkel, kedves voltam a feleségemhez, de leginkább türelmes mindenhez. Pedig most még a szokásosnál is vadabb fokozatba kapcsoltak. A lakás általános rombolása, az egymással való szüntelen vitatkozás, a velőt rázó, hirtelen visszaordibálások, a tárgyak földre dobálása vagy a kanapé összemocskolása mellett most még szemtelenek, hisztisek és akaratosak is voltak. Úgy sejtettem, valahol dugi cukorka-készletekre lelhettek, ami aztán még jobban fokozta harci kedvüket. A gyereknek a cukor, olyan, mint felnőttnek a speed, csak még gyorsabban és látványosabban üt. Na persze van az a speed mennyiség, amivel gond nélkül rácáfolhatnék erre, de azért mégis. Viszont rajtam sem amolyan általánosságban vett kép látszott, mint amit a filmekben ábrázolnak a kokain-használókról. A témában jártasak azért nyilván rögtön észlelték volna, hogy túl vörös a fejem, és túl gyorsan válaszolok meg kérdéseket például, de egyébként semmi nyoma nem volt annak, hogy fél óránként felszívok egy csíkot a dolgozószobámban...
Az agyam pörgött, és a testemet eleinte még kellőképpen tudtam kontrollálni. Később, egy-egy pillanatban már remegtem a feszüléstől, ugyanakkor a fejemben erősen gerjedve keveredett a szexuális vágy, a beszédkényszer és a tenni akarás. Mégis, mikor elgémberedett kezeimmel megfogtam bármilyen tárgyat, szinte alig éreztem, és volt olyan, hogy majdnem eldőltem az egyensúlyvesztéstől, pedig egy korty alkoholt nem ittam. A kokain teljesen elsatíroz mindent az elmében és csak a következő csíkra meg a mozgásra fókuszál. Sajnos az alkotási kedv egy idő után a szintén elszáll, így az ember semmivel, de semmivel nem tudja lekötni magát. Abban az állapotban lehetelennek tűnik végignézni egy filmet vagy bármi más, néhány percnél hosszadalmasabb tevékenységet kifejteni. Meg kellett volna írnom például egy tízezer szavas cikket hétfőre, de esélyem nem volt a nyughatatlanságtól. Leültem filmet nézni, de tíz perc után azt is feladtam. A kokain befeszít, merevvé tesz. A test a belső folyadékok egy részét megköti tartaléknak, mikor megérzi a mérgeket, másrészt a vesén keresztül megindul a vízhajtás is az azonnali méregtelenítés jegyében. Szerencsére az agy nem kapcsolja ki teljesen az evésre való törekvést, bár kedved nincs túl sok hozzá, de ha van egy kis eszed, akkor ráveszed magad a minimális táplálékbevitelre, hogy legyen energiád. Egy több napos droghatás után így is-úgy is lefogysz legalább két kilót, de annak egy része csak víz, viszont az izmok itt is kapnak rendesen, de korántsem okoz akkora károkat, mint a speed hatása alatt bekövetkező étvágytalanság és az abból fakadó energiavesztés. És a gyorsabb lefolyás miatt még aludni is lehet, igaz, zaklatottan és nehezen. Forgolódsz az ágyban vagy egy órán keresztül (speed-nél ez háromszor ennyi), minden oldalon kényelmetlen, sehogy sem akar összejönni a lemerülés. Az alfa állapot egyből kiesik, és úgy alszol el, hogy sokkal kevesebbel is beéred, na meg emlékszel az álmaid egy részére. Mivel ebben az esetben ez hétvégén történt, így reggel jóval tovább tudtam ágyban maradni a szokásos hajnali kelés helyett, ezért szinte kipihenten ébredtem. De mivel tudtam, hogy még maradt az anyagból, és a bőséges reggelit követően egészen erőre kaptam, ezért már délelőtt nekiálltam felszívni a maradékot. Akkor úgy éreztem, a sors kísért. Már megint. Akkor tudatosult bennem igazán a polarizálódott jelenem. Hogy nálam minden tükörképben, fordítottan arányosan történik. Hogy be kell kokszolnom ahhoz, hogy az idegrendszeremet ne stimulálja folyamatosan a külvilág, hogy elviseljem a körülöttem lévő szűkebb és tágabb környezet megváltoztathatatlanságát, a gyerekeim idegőrlő szokásait, a feleségem tunyaságát, vagy az úgynevezett barátaim újabb rám telepedését. A magam módján szeretem őket mind, bizonyos fokig fontosak számomra, de valljuk be: a művésznek leginkább csak önmagára van szüksége, mindenki másra csak időszakosan. Mindez önzőségnek tűnhet, de más kívülről megítélni és más megélni, én pedig már évek óta tisztában voltam ezekkel a tulajdonságaimmal. És amikor az ember az effajta tulajdonságaira ráébred (minél előbb, annál jobb), akkor próbál kompenzálni. Amikor családos voltam, halálra dolgoztam magam, hogy mindent megadhassak azoknak, akiket szeretek. Akkoriban még volt hova kirándulni, utazni is - rengeteg helyen megfordultunk az akkori országhatárokon kívül és belül is. Legtöbbször persze ezek az utazások veszekedésekbe torkolltak már félúton, vagy a helyszínen többször is. Nem emlékszem egy üdülésre sem, amely zökkenőmentesen ment volna. A feleségem ilyenkor már egy héttel előtte kettyós módba kapcsolt, és módszeresen aggódni kezdett az elkövetkező események miatt. Mert persze a nő mindent tökéletesre akar, úgy érzi, akkor boldog, ha minden a helyén van, egyszerűen képtelen felfogni, hogy a szépség és az igazi élmény olykor pont abban rejlik, ha valami nincs teljesen rendben és a helyzet megoldása kalandos. Ilyenkor extra türelemre volt szükség részemről, ami sajnos nagyon ritkán valósult meg. Azt hiszem, sok esetben jól jött volna némi kokain, amely bármilyen meglepő, de úgy látszik, nálam egyfajta megnyugvást nyújt, habár nemsokára az is kiderült, hogy ennek mekkora ára van. De nikkelfényű tudatállapotaimat lassacskán, évről évre valahogy képes voltam kezelni.
Miközben a lakásban ment a móka és az alapfilm, én belül remegtem az anyagtól, amely óráról órára leszedálta a fizikumomat, mialatt az agyamat felpörgette. A vérerek olyat kaptak azon a hétvégén, hogy a mai napig azt emlegetik. Pedig még csak egy nyamvadék techno buli sem volt sehol. Addigra már oda jutottam, hogy nem jártam el sehová, s ha mégis kellett volna, kihúztam magam, ha lehetett. Az embereket teljes szívemből gyűlöltem, néhány kivételével elviselhetetlen volt a jelenlétük mindenütt, ám én mégis eljátszottam a szerepeket. Aztán alig vártam, hogy hazamenjek és betépjek. De azon a hétvégén még füvet sem szívtam, a kokain mellett úgy sem hatott volna. A kokain alkalmatlan a sipituális érzékenységek aktiválására. Ahhoz fű kell. S mikor vasárnap este végre betéptem, hogy három nap után aludjak végre egy normálisat, egyből visszajött minden.
Azon a hétvégén, a vasárnap utolsó pillanataiban, ahogy zombiként feküdtem az ágyamban, megfogadtam, hogy hétfőtől leállok mindennel, s nemhogy füvet, de még sima cigit sem szívok egy darabig.
Persze már hétfőn délután rágyújtottam, és napközben, már a munkahelyemen megérkezett a vágy, hogy újra kokainozzak, de tudtam, hogy most már kibírom nélküle néhány hétig, annyira leszedált.
Így hát levezetésként ráhúztam még egy napot a fűvel. Kurvára ment az írás, és módfelett kemény tűrőképességem volt. Még akkor is, ha éreztem, izmaim rosszul tapadnak vissza, percről perce, hogy a mikro-sérülések egyre tágulnak, és kapok levegőt a dugulástól. Szájon át lélegzem, ha pedig rágyújtottam, nem kaptam levegőt. Közben az agyam úgy vágott, mint a kard a harakiriző kezében. Rájöttem, hogy le kell állnom az edzéssel, hogy kicsit rendezze magát a szervezetem. Másnap, meló után első dolgom volt lemenni a terembe, hogy lemondjam a havi bérletem. Ebből persze rögtön edzés lett, s a héten még vagy háromszor ismét. Volt az a régi film, a „Menekülés a győzelembe”, valami náci táboros focistákról. Azt hiszem, hasonló zajlik bennem évek óta, és nem bírok leállni csak azokon a végpontokon, ahol már muszáj. A végsőkig feszítem a húrt - hátra nem lépünk csak előre - de az olvadáspont már közel, egészen biztos - akkor is úgy gondoltam. A napok egymásra húzódó ciklusai örvényként keringenek körülöttem, újra meg újra lecsapnak, mint vadászó ölyvek, én pedig a sehová bújni nem tudó kisegér vagyok. A káoszba és a kilátástalanságba is bele lehet szokni, a szolgaságba és annak tudatába, hogy semmit nem tehetünk a ránk szabott sors ellen. Bágyadtan élsz egyik napról a másikra, és érzed, hogy percről percre közelebb kerülsz ahhoz, ami el van rendelve, vagy inkább szándékosan fel sem fogod, elütöd az időt, elbeszéled saját alternatív történeted, amely mindaddig fedi a valóságot, míg el nem jön az óra. Hamis igazságok között tengeted napjaid, füldugóval a füledben, mindkét szemed csirizzel lekenve, tartalék gondolatok között. És újabb hétfők érkeznek el, és újabb vasárnapok csukódnak rád, mennyivel másabb vasárnapok, mint ez a mostani.
Újabb szakasz kezdődik.
Fogom a kezét a párkányon át
Mennyivel más ez a vasárnap, mint az akkoriak. A városra telepedő hajnali átmenet csendje a reggelben, a hűvös és tiszta levegő a növénytakaró lélegző illataival vegyülve. A lassacskán megmozduló puha lüktetés a házak között. Az északi szél végigsimít a szilfákon, melyek alatt az asszonyok felrakják a vasárnapi ebédet. A zöldségrostok és a zsír tömény kipárolgása az udvarig hatol, ahol a kutyák elnyúlva sütkéreznek a napon. A szomszédba most érkeznek haza az ikrek, akik minden hétvégét átdorbézolnak, s van olyan is, hogy csak délután keverednek elő. A generációnk hősei, az utolsó igaz idők bajnokai, feledésem fokmérői.
Sárgaláz gyötör az erkélyen.
Mennyivel más ez a vasárnap.
Grillezett makrélafilét tolunk ebédre, fejenként ötszáz gramm. Az elég jó tétel. A kínai, akiről kiderül, hogy félig japán, benyeli egy pillanat alatt. Kasakinak hívják, és úgy beszéli a felföldi nyelvet, mint aki egy másik idősíkból érkezett. Nem hiszem, hogy épeszű, de nem zavar sok vizet. Már a partraszállásra koncentrálok, kapunk egy kis túlélőcsomagot, ruhát és élelmiszer, mert néhány hasznos holmit, ami jól jöhet a hegyekben. Miután összepakoltam, bekullog a hálótérbe a mogorva orvos, és int, hogy kövessem. A mogorva fazon még csak meg sem próbál normálisan kommunikálni. Na, ha ilyen arcok mászkálnak a sarkon, akkor jobb, ha tényleg nem megyek le.
A vizsgálat legalább gyorsan és precízen zajlik. Néhány tűszúrás egy elég durván felszerelt szkenner kabinban, és jöhet a kávé. Ezeknek itt igazi, vagy legalábbis nagyon annak tűnő pörkölt kávébabjuk van, amit laboratóriumi körülmények között termesztenek jégvermekben. A torokfájásom közben már javult, de érzem, hogy nem bírok rendesen levegőt venni, a tüdőm össze van esve, és időnként mintha belenyilallna valami.
Fasza.
Mégsem szólok az orvosnak, ezzel úgy sem tud mit kezdeni, ezek fizikai elváltozások, az évek alatt lerakódott szenny ráhatása az izmokra és a szövetekre, melyek már a végletekig roncsolódhattak, most meg egy jó kis sokk érte őket a vízben. Fogalmam sincs, mire számíthatok, de tovább kell lépnem, ahogy eddig is, meg kell próbálnom nem figyelni rá, ami viszont soha nem könnyű. Ha az embert valami nyavalya gyötri, folyton azon jár az esze, hogyan szabaduljon meg tőle. Nehezen koncentrál másra, és időről időre visszavonzza magába a problémát, amíg el nem múlik. Ez egy természetes agyi reakció, az immunrendszer felügyeletre készteti az agyat, és nem tágít. Évek alatt azonban megtanultam együtt élni a különböző fájdalmaimmal, elviselni a folyamatos kellemetlen érzéseket, húzódásokat, sebeket, és azt is, hogyan altathatom el a kínok ráhatását a mentális teljesítményemre. A fizikai elváltozások, sérülések már a házasságom alatt is problémát okoztak, megspékelve a szellemi kiszolgáltatottság és az állandó teljesítmény-kényszer hatásaival. A mások elgondolásaival való tartós foglalkozás nem tesz jót az alkotó szellemnek, ugyanakkor az emiatt felgyülemlő lelki stressz levezetésére legalkalmasabb mindig is az írás volt számomra. Annak idején több kötetnyi gondolatot is összeírtam, mintegy terápiaként használva az írást – kiadásra azonban egyik sem került, mivel később visszaolvasva őket mindig azt éreztem, hogy erre senki nem lenne kíváncsi. Ez csak az én szánalmas életem, amivel senki sem törődik, mert már akkor is olyan világot éltünk, amelyben az önmegvalósításnak álcázott önzés telítette el a lelkeket. Már akkor kilógtam a sorból azzal, hogy bennem még megvolt a mások meghallgatása iránti tisztelet, és mivel apámtól örököltem azt a hülye gént, amely miatt világéletemben nehezen tudtam nemet mondani, így mindig volt néhány jó szavam, vagy ötletem ahhoz, aki hozzám fordult.
De túl sok idő telt el.
Túl sok embert vesztettem. Az utolsó boldog éveimre már nem is emlékszem. Volt még egy családi nyaralás Horvátországban, ami két hétre visszahozta belőlem azt, aki valaha voltam, nem is értettem. Egyszerűen jól működött minden, a családdal boldog voltam és kiegyensúlyozott. De ez is csak a hullám egy rövid részlete volt. Eltelt egy-két év, és kezdett minden összeszűkülni. A hétköznapok felőrölték minden energiámat, és nem maradt belőlem túl sok. Feketében jártam, minden ruhadarab fekete volt rajtam, és a kocsim is az volt, még a reggeli zabpelyhes tálkám is. Már vagy egy éve az a vízió kínzott, hogy mire betöltöm a negyvenet, meghalok. Max egy két hónap. Lázasan dolgoztam a kézirataim rendezésén, hogy még karácsonyra meglegyen a több száz oldalas könyv, amelyet végre kiadhatok. De a folytonos energialeszívás miatt már nem ment úgy az írás, mint egyetemista koromban, amikor három helyi lapnak is publikáltam havonta. Írni már csak úgy tudtam, ha fizikailag leszedáltam magam, mint a minap. Igen, azt hiszem, az idő tájt kezdődött. Éreztem a depresszió hullámait, ahogy csökönyösen meglegyintettek hétről hétre. Voltak rosszabb és jobb napok, de jövés menését meg nem szokhattam. Sokat gondoltam az öngyilkosságra, néha kirohantam a házból és sírva nyöszörögtem valami fa alatt vagy kapualjban, hogy váltson már meg valaki.
És bevonzottam a halált.
Amikor azok az emlékezetes kokainozós hétvégék kezdődtek, már bőven éreztem. Talán ezért sem voltam képes túl jó abban, hogy leszokjak szenvedélyeimről. Pont azt kellett volna tennem, abban a pillanatban, hogy ráébredtem, mindez miattam történik: akkor kezdődtek a rendszeres tüdőfájások, az orrszűkület és az oxigénhiány. Mintha a szervezetemben is elkezdődött volna az a katasztrofális folyamat, amely odakint a természetben. Az ősz folyamán aztán besűrűsödtek a jelek: a nagyobbik fiam osztálytársának az apja hirtelen szívrohamban elhunyt, három gyereket hagyva maga után a felrobbanni készülő jövőnek. Néhány héttel előtte az osztrákoknál töltöttünk pár napot egy kitelepült ismerősnél. Mikor hazaértünk, az a hír várt minket, hogy az otthon élő öccse fejbe lőtte magát egy vadászpuskával. Mindeközben az írással nagyon jól haladtam, és napról napra jobban fájt a tüdőm meg néha már szívemet is éreztem. Ó jézus, akiben sohasem hittem, hogy rohadjál meg, ha mégis létezel, vagy legalábbis, a státuszodnak megfelelő entitásod. Esküszöm, még a kisebbik fiam is máshogy nézett rám azokban a hetekben, mintha látta volna rajtam, hogy már nincs sok hátra. A kisgyerekek sok mindent megéreznek még, és ő már kiskorában is nagyon különleges volt. Azokban a ködös, ősz végi hetekben szinte minden nap játszottunk, jóval többet, mint általában, és az idő csak fogyott a januárban esedékes születésnapomhoz. Éreztem, hogy baj van. A következő héten a feleségemről kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködése van. Előre láttam az orvosok hadát, a heti szintű vizsgálatokat és a beszabályozó hormontablettákkal való kísérletezgetést. A halál ott ólálkodott mindenütt, jött hozzám egyre közelebb, hétről hétre, aztán napról napra. A könyv pedig készült, lapok voltak hátra, belőlem meg dőlt a szó, és még nem akartam befejezni, mert tudtam, hogy akkor nekem is végem, és miután mindenki kihalt a gyerekeim mellől, addigra ott fognak állni a civilizációnk pusztulásának kapujában ketten, egymásra utalva.
Miért? – kérdeztem a semmit – Csak olyan ember akartam lenni, aki rendet teremtene, mert akarat lakik benne, mégis újra meg újra máglyára kerülök.
Tudtam, hogy csak úgy vethetek véget a folyamatnak, ha nem szegülök ellen az erőnek, mi az ösvényre kényszerít, ha hagyom, hogy irányítson, és elnyomja alkotó énem. Azonnal le kellett volna állnom a cigivel meg a fűvel (ezt addigra nagyjából harmincadszor határoztam el abban a szezonban), amit már ugyan nem is nagyon szívtam, mert azokban az években nagyon gyenge minőségű indica-t lehetett csak szerezni, ami szinte már semmire sem volt jó. Ezért is szoktam rá kissé a kokainra, kerestem az az agyi élményt, amit a fű már nem adott meg. Egy kiváló minőségű sativa csomagot vártam, ami csak nem akart megérkezni hetek óta. Azzal nem lett volna szükségem a kokainra, príma Amnesia Haze-t vizionáltam magas hatóanyag tartalommal.
De amíg vártam, kokainoztam, és ez még jobban megeresztette a fantáziámat írás közben. Csak hát le kellett volna állnom. Örvény, kibaszott örvények, amelyek akkor is oda visznek, ha nem akarod. Hogyan szakadhatunk ki belőlük? Teljesen le kell állítani a rendszert és egy másik irányba indulni. Ez a legnehezebb feladat, legyőzni az örvényeket, a megszokást, a körkörös fordulatokat árnyéknapjaink zenitjén, hogy végre kiszakadjunk belőlük, mint napkitörések fortyogó vére a megroncsolt pontokon---rugaszkodj el. Végy nagy levegőt, pettyezd önmagad másolatát, már tisztában vagy mindennel, aminek következményeként ez lettél, és azt is látod, merre visznek a döntéseid. Minden egyes szál, minden egyes decibel. A részleteket már jól látod. S ahogy elhatározásodban erősödsz, úgy növekszik párhuzamosan a külső rád-hatási erő, ami azt akarja mutatni, hogy talán már elkéstél, hogy ez már az utolsó utáni lépés volt, és kezdhetsz zuhanni.
De ez csak elmeharc.
Ha úgy fogod fel, hogy már eleve vesztettél, akkor nincs jelentősége annak, hogy mit tehetsz vagy nem. Békélj meg. Fogadd el a változtathatatlant, és surranj át a réseken. Így surrantam a réseken, így álltam le jó darabig a fűvel, a cigivel meg az összes droggal ehhez egy hasonló vasárnap estéjén – azt hiszem, pont egy nappal azután, hogy az az ismerős meghalt.
Elértem a végpontot. Testem nem bírta tovább az évek óta tartó értágítást, és aznap ráébredtem, hogy ha nem kezdek el máshogy működni, akkor szét fogok szakadni és lerokkanok. Leálltam mindennel, és jöhetett a kismedence CT.
Balsejtelmem beigazolódik.
Miziotisz, rabdomiolízisz, medencegyűrű-gyulladás, rekeszes komplementer szindróma. Amit csak akartok.
Újraismételt rutinpályák kórházi folyosókon.
Vér. Műtét. Lidokainnal kevert adranalin injekció a végbélbe.
Szakad szét a seggem.
Vagy az orvosok szaggatják.
Emlékek.
126BPM-es hipnotikus mély-techno lüktetése a fülesben. Olyan, mintha előre láttam volna a kormos disztópia eljövetelét, amelyben az emberiség utolsó ördögtáncát járja. Aztán egy reggel arra ocsúdok, hogy meg kell változtatni a szabályokat ahhoz, hogy túléljem.
A háttal már régóta egymásnak feszülő kritikus pontok sarkszögén megcsillant még valami, ami megállásra késztetett. Tudni kell felismerni, hogy már túl vagyunk a BVP-n (Biztonságos Visszatérési Pont). Minden egyes nappal egyre nehezebb lesz. Minél tovább vársz, minél később kezdesz el megváltozni, annál fájdalmasabb és hosszabb úton jutsz vissza azokhoz a határokhoz. Úgyis rájössz. Csak ne húzd túl sokáig. Én majdnem túl sokáig húztam, és legalább annyit vesztettem, mint amennyi tanulságot levonhattam magamnak.
Túl sokat foglalkozom a múlttal. A jelennel kellene törődnöm, de még mindig csak megszokásból teszem.
Jelen.
Jelentéktelen foltok.
Koszos, áporodott, halott zokni szag.
Mennyire más ez a vasárnap
A kávé szagára összegyűlünk a kantinban, s miután felszívjuk magunkat még egy kis forrósággal, egyszerű búcsút veszünk egymástól. Nem kell meghatódni. Végül is csak néhány napja ismerjük egymást. A közösen átélt élmények azonban örökre beleégnek tudatunkba. Sok szerencsét kívánok hát Rory-nak, megköszönöm a kapitánynak az útmutatást, aztán Angushoz fordulok:
- Igazán hálás vagyok – mondom őszintén,
- Ugyan. Csak tedd a dolgod, ahogy eddig is. Mindenki a maga módján küzd.
- Túlélés.
- Túlélés. - feleli és ökölbe szorított jobb kezét felém emeli. Rábokszolok finoman, aztán sokat mondó pillantások kereszttüzében megindulok a három nagydarab „védőfalammal” együtt, közvetlenül a kapitány nyomában, hogy aztán perceken belül felmerüljünk.
Közvetlenül a régi Franciaország északi határán tör fel a víz alól a Second State, amennyire csak lehet, közel a parthoz. A külső fedélzetre kimászva kinyitjuk az önfelfújós katonai csónak szelepét, és amíg felszívja magát, a partot pásztázzuk. Nincs nagy köd, és a szenzorok nem mutatnak kifejezetten hideget, de a védőruha nélkül nem sokáig bírnánk odakint. A kapitány, távcsövével végigpásztázza a szakaszt, de semmi mozgás. Indulhatunk. Egy utolsó békejel a levegőbe, aztán mi négyen máris a vízen.
Nem szabályozott, ellenőrzés nélküli homályzónában vagyunk, a csuklónkra töltött adatok attól függően fognak jelenteni valamit, hogy milyen akadályokba ütközünk, kikkel találkozunk, hogyan csúszunk át ellenőrzéseken. A parttól pár száz méterre lehetünk, távol a kompkikötőtől, haladunk a sík föveny irányába, ahol az egykori dűnék csúcsai az apály miatt most kikandikálnak a víz alól, de tudjuk, hogy mögötte a Calaisba vezető bekötőutat találjuk. A csatorna másik oldaláról még tükröződnek ránk Dover fehér sziklái, de ez már francia terület.
“Ha meghalok és felnyitnak, ott fogják találni Calais-t a szívemben.”- mondta valamelyik angol királynő, úgy emlékszem, de már nem számít. Csak egy újabb felesleges tudásmorzsa, amely nem visz se előrébb, se hátrébb.
. A város nyugati falánál a legalkalmasabb a terep a kikötésre. Előveszem a kézi holo-térképet is, amelyet most kihúzva kiválóan rálátunk az előttünk álló domborzatra. Az ismert ellenőrzési pontok pirosan virítanak előre betáplálva. Mindkét fennhatóság őrjárataival összefuthatunk, de a gond inkább a sehová sem tartozó nomád gerillákkal lehet, akik bárkit megtámadnak élelemért vagy védőruháért. Mutatom Declannak a képet, ő meg balra húzza a csónakot, mire a minket üldöző hullámok felívelnek oldalunkon, és löknek egyet rajtunk. Haladunk tovább, már látom a város szélső falait. Ahogy Bert megjósolta, még csak járőrök sincsenek, ez egy régóta magára hagyott terület. Beljebb lehetnek gondok, de elvileg a muzulmánok erre nem jutottak el, az Északiakkal meg együttműködés zajlik, tehát egy ideig még biztonságban leszünk. Mindaddig így is lesz, míg el nem érünk a hegyekhez, ahol a szétrostolt hegyvonulatok töveiben különféle népek telepedtek meg, és nem ritkák a városi fosztogatók. De az sem megoldás, ha kisebb, ismeretlen utakon próbálunk szerencsét, mert a vidéki utakat sokszor elvadult mutánsok őrzik, olyanok, akik hosszú távon is bírják a szélsőséges időjárást akár élelem és víz nélkül. Összességében véve napi szinten kellene ismernünk a helyi konfliktusokat, hogy eligazodjunk, ám én mégsem aggódom. Ha megmentőink valóban annyira különlegesek, mint ahogy gondolom, már meg is érkeztünk a hegyekhez.
Közel siklunk a kihalt falakhoz az öböl túloldalán. A belső nyúlvány mentén néhány hajóroncs hajlik a víz fölé rozsdásan, kopottan, megtépázva. Amikor kiszállunk, a csónakot a parton hagyjuk kikötve - valaki majd hasznát veszi, ha rátalál. A part mentén üresen kongó szállodasorok gyülekeznek a végső idényükre. Minden csupasz és mozdulatlan. Innen fél óra múlva érjük el a város központi részét. Semmi mozgás. A házak itt többnyire még mindig a régi városok hangulatát tükrözik, falaik kopottak, és csak néhány modernebb telep nő ki belőlük. Régen turistaközpont, ma félig kihalt szellemváros. A nap még erősen süt, de már kezd lejjebb csúszni a hőmérséklet. Bőven a külvárosban járunk, elkerültük a központot és az utolsó tömbök mögül emelkedő erdős részt, a nemzeti parkot, amely mára elmocsarasodott. Mielőtt elérjük, a betonházak végén egy lepusztult templomban megállunk fehérjepótlásra és kortyolni egyet. Egy köpésnyire tőlünk a régi határvonal, ha balra nézek nyugatra, az már Belgium lenne. A belgáknál még mindig nem dőlt el a diplomáciai csetepaté, így részben Északtengely, részben a Konföderáció irányít, körzetenként. A lényeg, hogy bőven messze vagyunk a zavaros közép-Európai területektől, ahol már más szereplők is bevonják magukat a játékba. Az osztrák hegyekben az iszlám már évtizedekkel ezelőtt megtelepedett. Onnan az Urálig kiismerhetetlenül zűrös a helyzet. Egyfajta új Balkán az, ahol a mai napig nem rendeződtek a zónák. Kaotikus állapotok uralkodnak, és mindennapos harcok folynak a vízgyűjtő területek feletti uralomért. De itt, a hegyek egyenlőre védenek minket. Fogják a kilincset.
Bár ennek ellenére úgy érzem, hogy az évek nem hoznak semmit csak a szakadatlan áldozat emlékét.
Mennünk kell tovább, hogy még az éjszaka beállta előtt találjunk egy fedett helyet, vagy egy használható járművet. Ha sikerülne eljutnunk Lens-be, ott már vonatra szállhatunk, ami a határ mentén felvisz minket a hegyoldalba. Most már elég hideg van, egyre jobban fúj a szél, a folyamatosan mozgás szükségszerűvé válik. Innentől kezdve menet közben iszunk, és nem állunk meg enni. A nap mára lassan feladja, mi pedig lépkedünk a láp mentén tovább a semmibe. Kurva nagy lehet ez a nemzeti park, különös állathangok vágnak éket a kora estébe körülöttünk, és a mocsár belseje felől több helyen is kígyózó füstcsíkokat látunk felszállni. Azoknak, akik egy ilyen gyékénnyel és sással benőtt, ingoványos helyen töltik az éjszakát, a tűz a legnagyobb fegyver. A barbár klánok általában nehezen megközelíthető, veszélyes területeken fészkelnek, és elég gyakran változtatják törzshelyeiket. Velük semmi dolgunk, jobb, ha nem piszkáljuk őket. Ha találkozunk is valakivel, kerüljük a tekinteteket is, de így is érzem, hogy az emberek egyre bizalmatlanabbul néznek ránk. Az sem segít a hangulaton, hogy percről percre sötétebb és hidegebb lesz. Már ahhoz sincs kedvünk, hogy beszéddel üssük el az időt, de legalább azért még bírjuk az iramot, így négy-öt órányi gyaloglás után is.
A látóhatár élénk aranyszínné tompul, majd lassan rézszínű árnyalatokba megy át. A térkép szerint most Saint-Homer városához érünk, mely után majd délnek kell fordulunk. De azt hiszem mindannyiunk fejében már most az a gondolat fészkelte be magát, hogy az estét itt kellene töltenünk. Rozsdavörös, alkonyba hajló fény pattog az előváros romjain, ahogy elhaladunk a beton és kőpillérek megrendült, földre omlott, porrá zúzott roncsai mellett.
Az utcákon néhány szürkeruhás motoszkál, a beljebb lévő sarkokon viszont már megjelennek a bódésok, amelyek a partra vetett állatok maradványait árulják grillrácsra verve - és valahonnan cimbalom hangját hallom megcsendülni. Néhol olajoshordókban ég a tűz, körülötte homályos alakok melegednek, A falakon kopott graffitik, hatalmas, vörös X-ek – ki tudja, mit jeleznek.
A főutcával párhuzamos részeken haladunk, hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést. Fegyvereinket, amelyeket szintén jótevőinktől kaptunk, a táskáinkba és a kabátok alá rejtettük gondosan. A szél most már egészen biztosan száz kilométer felett van, tépi a ruhánkat, a vízhatlan kabátot, melyet a szkafander fölé húztunk. A szememet védi a ruha áttetsző kialakítása, de a felszálló jeges por miatt egyre kevesebbet látni.
Mellékutcáról mellékutcára haladunk a falak tövében, és már kezdem azt gondolni, mekkora mázlink van, hogy egyetlen hivatalos közeggel sem találkoztunk még, amikor a következő sarkon váratlanul felbukkan egy járőrkonvoj. A fokozódó szélben először csak az egyik terepjáró körvonalait pillantom meg, majd mire felocsúdok, már egy másik, hasonlóan zárt, páncélozott kocsi is kirajzolódik.
Egy pillanatra akaratlanul megtorpanunk, aztán próbálunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna, hiszen pont az lenne a feltűnő, ha most megállnánk tétovázni. Nem ismerem a helyi szokásokat, de a zónajárőrökről túl sok jót még sosem hallottam, habár ez itt a Konföderáció terepe, s ki tudja, milyenek a viszonyok... Lövöldözni mindenesetre felesleges lenne és pazarló is, többen is vannak és a felszereltségük is jobb – legjobb esetben is talán, csak ha egyikünknek másikunknak sikerülne elszelelni. De már kanyarodnak is felénk a járdához, én meg gyorsan sziszegek a többiek felé egy nyugit és bízom abban, hogy a technikusok jó munkát végeztek a tengeralattjárón.
A járművekből kipattanó fegyveresek a Konföderáció egyenruháját viselik, több, mint féltucatnyian vannak, fejükön áttetsző maszk, a jól ismert emblematikus nyilas logóval. Az egyiküknek fekete helyett vörös színű ez a nyíl, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ő a szakaszparancsnok. Nem is tétovázik sokat, a ránk szegeződő plazmavetők sűrűjéből már toppan is elénk:
- Hatósági ellenőrzés. Maradjanak a fal mellett, és tegyék, amit mondok. Értik? - kérdezi angolul, amely még mindig a legkézenfekvőbb nyelv az átmeneti zónákban, és én ennek nagyon is örülök, mert a békanyelvet ki nem állhatom, s közülünk csupán Declannak van némi jártassága benne, de elmondása szerint ő sem szívesen használja. Még a kantinban megbeszéltük a ránk váró nehézségek átláthatatlanságát, de végül megállapodtunk abban, hogy, mint ahogy eddig is, majdcsak átvergődünk a váratlan akadályokon, s legkevésbé tartottuk fontosnak azt, hogy ahová tartunk, ott vajon beszélik-e a felföldi nyelveket.
- Igen, értjük!- felelem a katonának, mert krízishelyzetekben szerzett tapasztalataimmal most is jobbnak látom, ha én beszélek. Valahogy mindig úgy alakult a rám mért erő, hogy minél nagyobb bajban vagyok, annál összeszedettebb tudok lenni.
Általában.
- Rendben, akkor egyesével jöjjenek ide! - kéri a fazon és már fel is tűnik mellette egy szkenneres társa, kezében a leolvasóval. - Csak semmi nyüzsgés! - folytatja, bár nem igazán csinálunk semmit. A hangja a munkája által megkövetelt határozottságot hordozza, de nem tűnik ellenségesnek. Fiatal, harmincas pofa, de az arcára van írva, hogy már túl sokat látott. Közben az embere már lép is oda hozzám, hogy beolvassa az adataimat.
- Hová tartanak? - kérdezi.
- Lens-be igyekszünk. Munkavállalók vagyunk. - mondom, és végül is nem hazudok. A tényeket közlöm, amelyek megfelelnek a valóságnak, csak éppen azt nem árulom el, hogy már egyszer törölve lettünk a rendszerből. De végül is nem csináltunk semmit. Igaz, a munkámat elvesztettem, de ami az utóbbi napokban történt az mind a rendszer hibája, amely kíméletlenül bekebelezett volna, ha úgy alakul. Kiváltságosak pótalkatrésze, gazdagok játékszere – ez lett volna belőlem, ha nem így alakul.
Az emberek közti kommunikáció hatásosságának egyik kulcsa, hogy azonnal felismerd, hogyan kell beszélned a másikkal. Minél jobb emberismerő vagy, annál könnyebb dolgod van. Most is csak úgy kell tennem, mintha minden rendben lenne, el kell hinnem az álcát, amelybe bújok, vissza kel fejtenem magam abba a semleges, gyúrható állapotba, amelyből bármivé alakulhatok. Felveszem a tudatos, határozott, ám de alázatra is képes menekült munkavállaló fátylát és ezzel párhuzamosan kiolvasom a fickó szeméből a reakciókat. Elhiszi, amit mondok neki, és ebben a szkenner zöld jelzése is megerősíti.
- Ez rendben van – mondja a vizsgáló – Északi státusz, engedélyezett zónaváltás - azzal továbblép Declan felé. A szemközti házak magaslatában egy roló véglegesen leereszkedik, a szél meg egyre csak sodorja az utcai szemetet a terepjárók lökhárítójának. A parancsnok arcán enyhe merengés jelenik meg, és azt mondja:
- Semmiképpen ne töltsék az éjszakát idekint. Egy órán belül ideér a vihar. Munkavállalók Északról? Hát azt javaslom, ma már ne hagyják el a várost. Innen két sarokra van egy régi menekültbunker, ott meghúzhatják magukat reggelig. Vegyék komolyan. Nem ismerik a vadon arcát éjszaka errefelé. A klánok kiszámíthatatlanok.
- Értem. - felelem, és kezdek megnyugodni, hogy rendben leszünk, habár amit mond, nyilvánvalóan igaz lehet: a vadabb törzsek itt nappal szerv és víruskereskedőkkel üzletelnek, majd éjjel vadásznak.
A szkenneres mindenkit sorban átvizsgál, de a technikusoknak hála a kódjaink kiválóan működnek. Fene nagy szerencsénk van ezen a vasárnapon. A szkenneres mintha egy kicsit csalódott is lenne. Talán nem volt meg a napi határsértő–betevője, talán gyűjti a migráns skalpokat, vagy ki tudja? Az ideológiák, amelyeket a kormányok az emberek fejébe plántálnak, legtöbbször hazugok és belterjesek: saját híveik számára készülnek, akik fenntartások nélkül, vakon elfogadják azokat. Láttuk már ezt számtalanszor a történelem folyamán, én sokáig nem is értettem, hogyan történhettek meg azok a borzalmas dolgok a XX. század különböző háborúiban, az emberek hogyan engedhették, hogy vezetőik ártatlan emberek ezreit pusztítsák. Aztán eljött az idő, amikor a saját környezetembe, saját országomba is elkezdett begyűrűzni a téboly: tudatosan megtévesztett tömegek, újra, meg újra elskandált hazugságok, az igazság elferdítése, tények összemosása, és persze a jól bevált szisztematikus ismétlődés módszere. A tanulatlan, iskolázatlan és tájékozatlan tömegek könnyen befolyásolhatóak, csak ellenségképeket kell gyártani nekik, és megállás nélkül adagolni az átírt tényeket. Idővel aztán irányíthatóvá, „bevethetővé” válnak, s már az alapvető emberi értékeket is elfelejtik, kifakad belőlük a gonoszság, s a mesterségesen generált félelmeikből táplálkozó gyűlölet, amelyet aztán rá lehet irányítani bármire.
Nem tudom, mi járhat a szkenneres fejében, de a parancsnok már türelmetlen. Fejét megállás nélkül körbe-körbe jártatja, figyel az egyre fokozódó szélsávon kívülről érkező hangokra. Mozdulatain, növekvő rezignáltságán érződik, hogy errefelé nem tanácsos sokáig egy helyen dekkolni. Mozgásban kell lenni folyamatosan. Miután végeztek az ellenőrzőssel, még egyszer felszólít, hogy tűnjünk el az utcáról, aztán már fordul is vissza a járművek felé:
- Mozgás! – int az embereinek, akik másodpercek alatt felszívódnak a dzsipekben, amelyek motorháztetőjére időközben jókora portócsák telepedtek. A motorok vastag zúgása után az egész jelenet szertefoszlik, olyan sebességgel, mint ahogy elkezdődött. Nekünk is mennünk kell, mert a szél már szinte elviselhetetlen. A szerencsés kimenetelű rövid közjáték észhez térít minket, hogy még óvatosabbnak kell lennünk, hisz idegen terepen vagyunk, bármilyen jó esélyekkel is indítottak útnak minket. De ezek szerint a hivatalos szervekkel valóban nem lesz gondunk, felújított, újrakódolt személyazonosságunk teljes mértékben működik, így hatóságilag védettek vagyunk. Ez tovább erősíti meggyőződésünket, hogy terveink szerint eljuthatunk legalább Lens-ig, ahol már könnyebb lehet asszimilálódnunk és új életet kezdenünk a környéken. Már az idáig vezető úton kitárgyaltuk lehetőségeinket. Paul és Matthew még arra is ráállt volna, hogy induljunk vissza Észak felé, én azonban hajthatatlan maradtam:
- Nem megyek vissza azok közé. Forró a talaj, és az alapján, amit Rory mesélt, egyre forróbb lesz. Északtengely kezd megbomlani. A lázadók egyre több gondot okoznak, és a rendszer időnek múltán össze fog omlani. A lakásom leégett. A könyveim, az írásaim...az egész maradék életem odalett. Ha már újra kell építenem mindent – amihez hozzá teszem, túl sok kedvem és erőm sincs már ötven évesen – szóval akkor már valami nyugisabb helyen szeretném bevégezni, és talán ez az egy, amiért még hajlandó is vagyok küzdeni.
Azt hiszem, végül is ebben mindannyian egyet értünk, bár Paul-nak és Matthew-nak gyakorlatilag mindenhogy jó, ők csak sodródnak egymás mellett már évtizedek óta, egy úton, egy irányba, mintha csak testvérek lennének, és bárhol is kötnek ki, együtt szenvednek, együtt örülnek, s bizonyosan együtt is fognak odaveszni valahol, akár békés körülmények között, akár nem. Feltehetően ez utóbbi. De ezekkel a lehetőségekkel már senki nem foglalkozik komolyan. Évtizedek óta éljük azt a belső állapotunkat, amelyben a fájdalom és a vesztés megszokott. A rendszer megfeledkezik arról az ősi szabályról, miszerint soha ne végy el mindent a rabtól.
Ha már semmid sincs, mindent megtehetsz,
Áltatnak minket, azt ígérik, hogy majd ezen is túlleszünk, csak bízzunk meg bennük. De csak a díszlet változik. A High-tech cuccok gyártói a ma iparmágnásai. Soha nem látott szakadék a digitális világ előnyeit élvező gazdagok és a kredit híján mindezekről lemaradó szürke nép között. Intelligens autók, robotizált házak, száldimenzionált luxus-holo élmény. Kibaszott segglyuk-fehérítés félévente – a lakópark ajándéka az új vásárlóknak. Hallaluja! És egyszerre hirtelen mindenki zöld projekteket támogat. Az újrahasznosító energiapiac soha nem látott magasságokon szárnyal, a pusztítás fokmérőjén átfordul a mágneslapát. Az elit most abból gazdagszik tovább, hogy befektet a túlélésbe, s mint egy kullancs, a haldokló gazdatestből kiszívja még, amit lehet. Szintetikus növénygyártás, protein farmok. Aki megteheti, tovább él.
Odafent láthatóvá váltak a csillagok - megannyi, megszámlálhatatlan fényes pont a világ felett. Az utcákon sárga fényű lámpák koszorúja kísér minket tovább. A bunker, amiről a szakaszparancsnok beszélt, valóban ott van a közelben. Egy lépcsőlejáratot jelző, zölden villogó zónajelet észlelve bukkanunk rá. Már épp ideje, mert időközben teljesen besötétedett, és pára tejfölvastaggá kezd szilárdulni.
A nyirkos lépcsősor alján vaskos acélajtót találunk egy kódlevolvasóval. Paul már teszteli is. Bingo. A hidegfényű szerkezet pillanatok alatt felemelkedik, és egy kabin nyílik mögötte. Egyszemélyes szerkezet, tehát sorban kell állnunk.
Fél percnyi légkamrás, a fejemben kissé klausztrofób hullámokat gerjesztő lökés után harmadikként érkezem a menedékhely gyomrába. Paul és Matthew már ott áll előttem, egy oszlopokkal teli tágas alagsorban, és egy perc múlva Declan is befut.
A bunker elsőre átláthatatlannak tűnik. Az oszlopok között súlyos polcrendszerek sorakoznak, tele könyvekkel, és a hosszúkás teremben tucatnyi, kopott ruhás, fejvédő nélküli szürke lebzsel idebent. A sorok közti asztaloknál ülnek, olvasgatnak, de most felfigyelnek jöttünkre.
Végre beljebb lépünk. Nagyon jól esik, hogy nem kell végre a széllel küzdenem, már érzem is, ahogy kezdek átmelegedni.
Az átszűrt, lefejtett, vegytiszított, ám még így is oxigénhiányos levegő a falra szerelt szellőzőrendszeren át ömlik felettünk, a tekintetek kereszttüzében tündökölve. A könyvek által árasztott régi papír illata beterít mindent, velőtrázóan kellemes nosztalgiát gyújt a gyomrom tájékán meg fölötte - nem is igen bírok betelni vele.
Beszarás.
Milyen óvóhely az, ami tele van könyvekkel? Nem féltik, hogy egyesek simán lenyúlhatják őket?
Persze ott a beépített kamerarendszer, naná.
Elkezdjük lehántani magunkról a felesleges ruhadarabokat, s akkor egy megtermett, szakállas fószer áll elénk holo-plecsnivel a mellkasán, majd egyből közli, hogy ő felel itt a rendért. A szállást természetesen levonják a kreditjeinkből, a további ellátásért pedig az automatáknál lehet fizetni.
- Megfelel, köszönjük! - hálálkodom.
- Van szárított vákuumhús, rizs és tiszta víz - mutat a könyvsorok végénél kikandikáló víz automata felé. Arcán mosoly ül, de ez a mosoly komoly, nem gúnyos. - Az étkezőt és a közös hálóhelyiséget is ott találják hátul.
Olcsó neonfény húzódik felettünk végig, de még így sem látni a helyiség végét teljesen, viszont már így is látjuk, hogy azért nem spóroltak a hellyel.
- Nagyszerű – köszönjük meg az útbaigazítást, és kérdés nélkül továbbállok a többiekkel együtt, hogy kényelembe helyezzük magunkat. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ide keveredtünk. Én legalábbis biztos. Mialatt a három testőr azonnal nekiáll friss és meleg kaját szerezni, én megállíthatatlanul, ösztönösen a könyvsorok felé sodródom. Az agyam már átkapcsolt, zsigeri módon vonz a papír – a kaja nekem ráér, első a művészet - az mindig előrébb való.
Befordulok a sorok közé, szememmel lázasan követem a könyvgerinc-futamot és beszívom az ismerős, lelkemet, agyalapi mirigyeimig bizsergető papír illatát. Nincs is ennél jobb – ha valami, hát ez valóban visszahozza elfúlóban lévő életkedvemet, visszavillannak régvolt napjaim boldogabb percei – minden könyvcím egy újabb meleg érzést generál bennem. Sok-sok ismerős cím, párhuzamban életem egy-egy szakaszával – megállíthatatlanul tódulnak fel a képek. Homályosan körvonalazódik vagy egyszerűen csak nyíltan beugrik, hogy melyik könyv olvasása közben hol tartott épp az életem, melyik szakaszban voltam, amikor azt olvastam, vagy milyen egyéb történések kapcsolódnak ahhoz az időszakhoz. A könyvek olvasása mentém sikerült épp észen maradnom az évtizedek folyamán egyre inkább szétmálló, repedező valóságban, melyeket a rajtam kívül álló tényezők napról napra illúziókkal pakoltak tele.
Könyvek, amelyek építették értékrendszeremet, megmentették józanságomat és tartópillérei voltak későbbi önmagamnak. Itt is van belőlük bőven, bár eleinte sorokon keresztül csak a francia klasszikusokkal találkozom: Balzac, Baudelaire, Corneille, Descartes, Falubert, La Fontaine, France, Hugo, Molière, Pascal, Racine, Stendhal, Voltaire – itt vannak mind ABC szerint, ahogy illik, micsoda gyűjtemény, és mind papíron – már már félelmetes. Az otthonomtól való elszakadás óta most először nyilall szívembe igazán a fájó felismerés, hogy mennyit is vesztettem a lakásom pusztulásával. S bár tudom, hogy ez az érzés végtére csak pillanatnyi - minden mulandó, s az ember, aki azt hiszi, bármit is belevéshet az idők emlékezetébe, téved, hisz minden, amit összegyűjtünk, magunkba szívunk és felharácsolunk az életünkben, illó és esetleges az idő végtelen szövetén - mégiscsak szomorúsággal tölt el, hogy annak, ami vagyok, egy jó része már menthetetlenül elpusztult. Jobbára azonban hiába is gyűjtögettem össze magamnak harminc negyven év alatt olyan könyvhalmazt, amely bármely korabeli gyűjtőnek is megelégedésére szolgált volna, rajtam kívül soha, senkit nem érdekeltek igazán, s ha életem derekán még azt gondoltam, hogy majd gyermekeimnek is mily hasznára lesznek e kötetek, rövidesen rá kellett döbbennem, hogy nemigen válnak hasznára már egyiküknek sem. Az internet, a tabletek és az egyéb digitális médiaeszközök rohamosan feledtették a korral a papír szentségét, melyet a ránk ömlesztett információburok lassan feleslegessé tett.
Azért van itt egy rakás számomra értéktelen, szemétre való kötet is, amely másoknak építette az értékrendszerét, vagy volt tartópillére. Átsimítok a Biblián,- a vallás játékszer, semmisség- fél méterrel odébb pedig a Bovaryné-ba botlom. – a szerelembe is bele lehet unni.
Felrémlik, hogy nekem is mennyi szenvedést okozott, hogy egy ideig túlértékeltem, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, mint mindenki más. Pedig a házasságom jól indult, szépen simán, mint a filmekben – hogy aztán menthetetlenül összekuszálódjon minden, s a gyerekek születésével megkezdődjön az a folyamat, amely évek alatt mindennemű lelkesedésemet felzabálta az élet iránt.
Sokszor kívántam a halált – kivált azokon a napokon, a dolgok rendezésére, vagy a családi nyugalom helyreállítására tett bárminemű kísérletem kudarcba fulladt. Próbáltam én a jót meglátni mindenütt – de a tények mást mutattak: a házasságom egy idő után lidércnyomás volt, s annyi sértés szenvedtem el, olyan sok harag nyomta a lelkem, hogy idő után nyugodtan félredobhattam volna minden becsületes szándékot.
De sok, tűrésben és megszokásban telt évnek kellett eltelnie, mire ténylegesen félre is dobtam.
Hiszen időnként egy puszta kéz érintése is megvált minket, s idővel nekem is erre volt szükségem, bárhogy is tagadtam volna.
Anyám mindig azt hangoztatta, hogy ne foglalkozzak azzal, hogy milyenek az emberek, ne hagyjam, hogy hatással legyen rám az, amit nem szívlelek és hogy ne idegeskedjek azon, amin nem tudok változtatni – de én soha nem tudtam megszabadulni a gyötrődéstől, hogy minden ami ellenem fordult, lassan felemészt és én tehetetlenül viselem tovább. A feleségem lustasága, kényelmessége, mely hamarosan átragadt a gyerekekre is, a róluk való folyamatos gondoskodás és odafigyelés, a munka, a viták, az ellentétek – mind kikezdték a szívemet. A feszültség újra meg újraéledése szinte minden reggel, a hétköznapokon terpeszkedő megfelelési kényszer, és ezzel szemben a gyengédség teljes hiánya – ezek mind a sírköveim voltak, s én negyven évesen valóban vágytam a halált. Hittem, hogy az én megváltásom végül csakis az lehet, hisz már annyi mindent megtettem mindhiába – úgy tűnt, gyarlóságaim mégsem engednek el, és sorsom kizárólag a hosszú távú szenvedéssel váltható meg. Így is lett, és hiába vigasztal a gondolat, hogy megannyi más bűnös lélek járt ugyanígy: szenvedünk mind, ki így, ki úgy, de megkapjuk a jussunk, ezért hát nem érdemes túlságosan komolyan venni semmit, mert bármibe is fogunk, csupán átmeneti, de mindenképpen felesleges.
Majd minden történet a szerelemről meg a halálról szól. Azon könyvek majd mindegyike is, melyek ebben a teremben porosodva várják az elporladást. De most még élnek, lüktetnek, a lapokon felsorakozó formákba öntött festék molekulái a papíréval egyesülve megbizsergetik érzékeimet. Közben a bent lévő meleg teljesen átjár, és kezdek éhes is lenni, de úgy döntök, gyomrom még várhat egy keveset. Fel vagyokdobva. Megmámorosodva, elzsibbadva haladok tovább a sorok között, nem bírom ki, hogy ne nézzem végig őket. A tucatnyi sávot is beterítő szépirodalom mellett van itt bőven művelődéstörténet is, több méternyi lexikon, szótárak és műszaki könyvek.
Találomra belelapozok az egyik ezoterikus lexikonba , és hogyhogy nem, a következő bekezdésre nyitok:
A fekete szín gyógyító hatása:
A fekete szívében fény van, ez a fekete szín pozitív használata.
Ha valaki túl sok feketét hord, hiányozhat valami az életéből, depressziós is lehet.
A fekete mindig bátorít, hogy azt alkalmazzuk, amit tudunk, és ne azt, amit látunk. Képes a káoszból rendet teremteni.
Meg sem lepődök, hogy pont itt nyitottam ki ezt a könyvet, de azért inkább gyorsan visszahelyezem, és továbblépek a verses-kötetek felé, ahol még elolvasok pár oldalt egy Kassák kötetből, de aztán úgy döntök, most már ideje lenne csatlakoznom társaimhoz. Nem ártana pihennem egy kicsit, de még a gondolattal párhuzamosan egy utolsó könyv gerince akasztja meg a tekintetemet. Ahogy kihúzom a sorból, a fedelén megpillantom a jól ismert ikonikus T-szerű jelet, melyet a mára híressé lett cég mindenütt alkalmaz: A Tesla művek.
Lásd még: váltakozó áram, transzformátor
Képességeiről legendák keringtek, teljes könyveket képes volt fejből megtanulni, és kivételes vizuális memóriája volt. Megpróbált antigravitációs léghajót építeni, és a fényt kutatva időutazással is foglalkozott. Rengeteg elméleti munkát fektetett a Tesla-repülőbe, amely egy ionnal hajtott gép lett volna. Kifejlesztett egy módszert, amellyel energiát lehet nyerni az űrből, és azt mondta, egy nap mindenki ezt az energiát akarja majd megszerezni. Terveket készített az óceánok megvilágítására, és hatalmas gyűrűt épített volna a Föld köré, amely lehetővé tette volna, hogy egy nap alatt megkerüljük bolygónkat. Úgy gondolta, hogy az emberi agy feljegyzi az emlékeket és gondolatokat, amelyeket aztán a retinán keresztül meg lehet nézni.
1943—as halálát máig rejtély övezi. egyetlen fia, a második világháború alatt eltűnt, egyesek szerint a nácik hurcolták el magukkal titkos kísérleteikhez a föld egy ismeretlen pontjára…
...satöbbi satöbbi
Vonnegut Kilgore Trout-ja vagyok, szememben ijedten pattog a jövő kétsége.
De jól esne most egy cigi, a többiről nem is beszélve.
Talán akad itt valakinek egy szál.
Megyek, hogy megkeressem társaimat, és eltegyem magam holnapra, amely ki tudja, mit tartogat még számunkra.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
